Charta

Megint van már egy új módi, egyesek elkezdték félteni a demokráciát Ma­gyarországon. Char­tákat fogalmaznak, platformot hoznak létre, nyilatkozatokat tesznek, bajban van a plu­raliz­mus.

Nem tudom, hol élnek ezek az aggódok. Ha Magyarországon laknának, lehet, hogy más­ként gondolkoznának. Akkor ugyanis azt látnák, hogy az országban egyenesen tombol a de­mokrácia és a sajtószabadság. Szabad mindenfélét be­szélni, szabad hazudni, hamisítani, le­járatni, leszólni. Folyik a szent keresztes háború a tekintélyelvűség ellen, miközben a de­mok­ratikusan választott testületek tagjaira használt legenyhébb minősítés nem tűri a nyomda­festéket. A köpködés, a fújolás, a lekezelés a mindennapok bevett gyakorlatának ré­sze, a ká­dári évek alatt kushodók önérzete csillagászati ma­gasságokig ér. Mi ez, ha nem de­mokrácia?

Akik annak idején hősi emlékműveket formáltak az alibi parlament és tanács krea­tú­ráiból, ma úgy nyilatkoznak meg­választott képviselőjükről, mint a cipő­talpjukról. Az ítélkezés a testi szükség­letek elvégzésével egyenértékű megnyi­latkozás lett. Egykoron, ha egy kvázi-törvényhozó megjelent egy kvázi-rendezvényen, az újságok sietve lihegték világgá a hírt. Ma a képviselőnek szociális otthonokban kell letartóztattatnia magát, vagy legalább a frak­ció­vezetővel veres pecsenyézni, hogy ráterelődjön a figye­lem. Az önkormányzat tagja, ha ener­giáit, szabadidejét felemésztve robotol a közért, azt kapja köszönetképpen: magának ka­par. Vad, riasztó fenekedések földje lett a Kárpát-medence.

Tekintélyelvűség?

Rossz helyen keresgélnek a chartát fo­galmazók. Azt a demokráciát ugyanis, ami most Magyarországon tombol, ép­penséggel nem védeni, hanem korlátozni kellene. A tisztességes munka, a be­csületes szó, a humánum és az emberi tartás tekintélye érdekében.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)