Debrecen non coronat?
Nézem október 23-án késő este a televízió képes beszámolóit a budapesti megemlékezésekről. Több száz, több ezer ember az egyes helyszíneken, zászlók, gyertyák, virágok, könnyes tekintetű, átszellemült arcok. Vonulnak a sorok; karéjban állják körül a hallgatók a szónokokat. Történelmi hangulatot árasztanak a filmkockák, a kegyelet méltósága és a számvetés elszántsága sugárzik a képernyőről.
Nézem a televíziót, s közben emlékezem: a délelőtti, debreceni ünnepségre alig több mint ezer ember gyűlt össze. Vakítóan sütött a nap, ugyan úgy, mint harmincnégy évvel ezelőtt; és pártatlan, méltóságteljes emlékezésre hívták a város lakóit a forradalom és szabadságharc egykori vezetői.
Debrecen azonban mozdulatlan maradt.
Középkorú vagy idősebb emberek jöttek el. Tíz után kezdtek gyülekezni az Egyetem téren, a már nem üzemelő szökőkút környékén, egymással csendesen beszélgetve, régieket idézve. Az egyetem most is kitett magáért: befogadta az emlékezőket, s mint azon az őszi napon, gyújtópontja lett a debreceni politikai életnek. Kossuth Lajos nevét viseli az intézmény, homlokzatáról mára lekerült a kalászos, csillagos címer; minden adva volt a történelmi főhajtáshoz.
Kivéve a város lakosságát.
Akik eljöttek, ott voltak. Hallgatták a szónokokat, keresték az ismerős arcokat, s jóleső érzéssel nyugtázhatták: igen, ő is, ők is. Mi is. Itt vagyunk.
Csak a távollévők hiányoztak.
Öt-tíz éve, amikor még kellett ünnepelni, több tízezren vonultak fel május elsején, s hallgatták a lánglelkű szavalatokat március 15-én. Amióta szabad ünnepelni, pár száz ember magánügye a történelem Debrecenben.
Így látják a változásokat, vagy fontosabb tennivalók akadtak a kiskertben?
A félelemre most már ne hivatkozzon senki.
Hol maradt az egyetemi ifjúság, amely annak idején kezébe ragadta a lázadás zászlaját, s három hete is az utcára vonult ösztöndíjemelésért?
Ott álltak a szónokok a lépcsőn, kitűnő hangberendezés közvetítette üzenetüket - de nem volt, aki meghallgassa őket. Akik eljöttek, azoknak nem kellett üzenni: ők maguk voltak az üzenet.
Az ünnepség amúgy jól sikerült. Puritán, tartalmas emlékezés résztvevői lehettek a jelenlévők. De a keserűség nemcsak a szónokok szívében bujkált.
Hallgat a mély?
Nem érdekesek az okok. Nap volt, ünnep volt, első ízben nemzeti színben.
Cívis fohász?
Néma gyereknek nem érti szavát a történelem.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)