Elcserélt fejek
Érdekes: ebben az országban vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a rendszerváltozás személycserék nélkül megy végbe. Többen megdöbbenéssel veszik (pontosabban nem veszik) tudomásul azt, hogy itt-ott leváltanak embereket, hogy a kormányzat a felügyelete alá tartozó intézmények, vállalatok élére saját hatáskörében új vezetőket nevez ki. Mint történt az például a filharmónia vagy a hanglemezgyár esetében.
Nagy a felhördülés, zeng a kórus, s az „önkényes" eljárások vehemens bírálói számára még az is közömbös (?), hogy egykori, hűséges pártkáderek érdekében emelik fel szavukat. Ők a módszer, a „diktatórikus" eljárás ellen tiltakoznak, ami úgymond a pártállam gyakorlatára emlékezteti őket.
Különös észjárás.
Mert ugyanakkor vannak az országban olyanok is (mintegy tíz millióan), akik éppen a változásokat keveslik: azért bírálják a kormányt, mert nem hajtott végre azonnali személycseréket az élet minden területén, nem tisztította meg a terepet az ideológiai kontraszelekció révén pozícióba került kóklerektől, dilettánsoktól. Az ezt követelők hangja azonban nem jut át a tömegtájékoztatás falain, miközben a személycserék ellen tiltakozók nyilatkozataival tele van a sajtó.
Körülbelül így fest a rendszerváltozás 1990 nyarán, Magyarországon.
A képlet világos: a jajszavakat a pozícióféltés, a fejek követelését a sérelmek és az igazságérzet váltja ki. A rendszerváltozás tagadhatatlanul áldozatokkal jár - mint ahogy azzal járt az elmúlt korszak is -, ám a demokráciát nem lehet diktatórikus módszerekkel megteremteni, ahogyan a korábbi rendszer működött annak idején. Egyértelmű, egyetemleges szabályozásnak kell arról gondoskodnia, hogy a szükséges posztokon lehetővé váljon a vezetőcsere: ez szolgáltathat igazságot a megnyomorítottaknak, s védheti meg az oktalan inzultusoktól az erkölcsileg, szakmailag feddhetetleneket.
Ilyen szabályok már születtek, s ezután is születnek majd. De a Kánaánra sajnos, még várni kell. Mert a szabályokat mindig ki lehet játszani, s e tekintetben a régi rend emberei pozícióelőnnyel rendelkeznek: összeköttetés, információ mind az ő kezükben van. Keserű szarkazmussal úgy is mondhatnánk: már megint a kommunisták járnak jól. Ők ismerik a technológiát, ők vannak a falakon belül, ők tudják, hogyan kell ezeket az új meccseket lejátszani. Majd találnak hozzá engedelmes vállalati tanácsot, függősorba taszított, bólogató apparátust.
És lesznek, akik ezt az új rendszer nyakába varrják majd.
Kommunistán persze nem az eszmében hívő idealistákat kell érteni. Hanem azokat, akiknek csak annyi közük volt az eszméhez, hogy hatalomba kerülhettek általa. Mint ahogy az új rendszernek is meglesznek a maga „kommunistái", akik ügyes manőverekkel, a vezérvitorlák árnyékában révbe eveznek. A volt rendszer gondosan elejét vette annak, hogy alternatív vezetőgárda jöjjön létre, ezért az új rendszert most azok fogják megteremteni, akik ott lapátolnak az első sorokban, s élnek a lehetőségekkel. (Tolongani persze mindenkinek lehetőségében áll: érdemes volna megvizsgálni, mivel tölti a napjait mostanában például a debreceni értelmiség.)
Folyik tehát a fejcsere, de a nagy hullás majd a helyhatósági választások után következik be. Kérdés, kinek lesz ínyére az eredmény. Lehetséges, hogy nem csökken a bizalmatlanság, az elégedetlenség. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: a Nagy Könyvet már nem a Fehér Házban írják. Hanem itt, ott, mindenütt. Demokratikusan, pluralistán. Mindannyiunk kezében toll van: magunk tehetünk róla, ha hagyjuk, hogy kivegyék a kezünkből.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)