Elhisszük?
Műsorváltoztatással iktatta programjába vasárnap este a televízió azt a fórumot, amelyen a kormány négy tagja válaszolt az újságírók kérdéseire. A beszélgetés a kormányzat most elkészült hároméves gazdasági stratégiai tervét lett volna hivatott bemutatni.
A vita mégsem volt jóízű, amiben az értetlenkedő, nem mindig jóindulatú kérdéseknek éppúgy része volt, mint a fáradt minisztereknek – de most nem erről akarok írni. Hanem arról a mondatról, amely az egyik magyar újságíró szájából hangzott el a helyhatósági választásokkal. kapcsolatban, ekképpen: lehet, hogy az emberek azt hiszik, szeptember 30-án módjuk lesz a dolgok befolyásolására?
Edzett újságolvasó vagyok, hozzászoktam már ahhoz, hogy a hazai hírlapírók egy része a sajtószabadság égisze alatt, az objektivitás pajzsát maga elé emelve nyílt propagandát folytat az új hatalmi berendezkedés és a kormányzat ellen. Normális demokratikus viszonyok között nincs is ezzel semmi baj, a másként gondolkodás a parlamentarizmusban elemi jog, a sajtó többsége mindenütt a radikális-liberális eszmékkel rokonszenvez – igaz, ott minden lényeges irányzat kellő képviselettel bír. Ha tehát szilárd demokráciában – vagy ennek ellentétében, a diktatúrában – élnénk, nem csodálkoznék azon, hogy valaki kétségbe vonja a demokratikus rend fontos intézményének, a helyhatósági választásoknak az érvényességét: de most, amikor Magyarország a központosított irányítás évtizedei után ezzel az aktussal a pluralista társadalom irányába tesz döntő lépést, újságíróként és állampolgárként is döbbenten állok a kérdésben megfogalmazódó cinizmus előtt.
Mit akart ezzel sugallni a Rádió és a Nyilvánosság klub prominens képviselője? Nem mást, minthogy fölösleges színjáték lesz a szeptember 30-ai választás: a lapok már előre le vannak osztva, az történik majd, amit a kormány és a koalíciós pártok akarnak, az egy párti uralom után jön a többpárti hegemónia.
Mi lehet erre a sanda sejtetésre a válasz? Ebben a képlékeny politikai helyzetben, amikor a demokratikusan megválasztott parlament negyven év súlyos terhét cipelve próbálja járható útra vezetni az országot, amikor a szükségszerűen romló gazdasági helyzet és az ellenzék türelmetlen offenzívája miatt megzavarodott lakosság bizalma megrendült a változásokban – milyen célja lehet az ilyen megnyilatkozásoknak? Vajon mit tükröz a demokráciából és a liberalizmusból ez a választókat ennyire lebecsülő kérdés?
Tudjuk: Magyarországon még mindig jelentős azoknak a száma, akik kétségbe vonják az április 8-i választás legitimitását, akik nem hajlandók tudomásul venni a kialakult szavazati arányokat és hatalmi viszonyokat. Ez sem éppen demokratikus gondolkodásra vall, de csodálkozhatunk ezen a négy évtized diktatúrája után? Akik azonban kicsit is ismerik a demokrácia játékszabályait – és kérdezőnk feltehetőleg közéjük tartozik –, azoknak tudniuk kell: itt most másról lesz szó. A helyhatósági választáson mindenki tiszta lappal indul, s a pártok jelöltjein kívül sok független pályázó száll harcba a helyekért. Ki tudná megjósolni a végeredményt? Ki meri biztosra venni azt, hogy a tavasszal győztes koalíció sikere megismétlődik? Ki állíthatja azt, hogy a kormányzat tevékenységének árnyalt megítélése, s nem az áremelések keltette indulatok határozzák majd meg a hatalmon lévő pártok minősítését?
Ha tavasszal éppenséggel a mostani ellenzék nyert volna, a kérdező ugyanezt a kérdést tette volna fel vasárnap este?
A helyhatósági választásoknak egyetlen nagy veszélye van. Nem az, hogy a kormánykoalíció vagy az ellenzék söpri-e be a legtöbb szavazatot. A fejlett polgári demokráciákban mindkét eset előfordul, mégsem dől tőle össze a világ, a rendszer működőképes marad. Szeptember 30-nak az lehet a nagy tragédiája, ha a választók – addigra kiábrándulva a politikai machinációkból – otthon maradnak, s a népesség kisebbsége dönt majd az önkormányzatok összetételéről. Ez valóban kétségbe vonhatná a szavazás legitimitását, lehetetlenné tenné az önkormányzatok működését. Ez azonban nem a kormány, nem az ellenzék; hanem a magyar demokrácia tragédiája volna. Exlex állapotba került mára az ország: a tanácsrendszer széthullott, az új önkormányzatok még nem vették át a hatalmat. Fenyeget a teljes zűrzavar veszélye, márpedig akkor az isten se menti meg ezt az országot attól, hogy Lengyelország sorsára jusson.
Már demokrácia van nálunk, teljes a szólás- és véleményszabadság. Mint látjuk, mindenki azt beszél és kérdez, amit akar. De ki vállalja azért a felelősséget, ha az ilyen kérdések alapján a választó arra a következtetésre jut: mégiscsak jobb volt a régi világ, mert ott két forintba került a kolbász?
(Hajdú-bihari Napló, 1990)