Föld alatt, föld felett (Kenedi János az ellenzékiségről, a szamizdatról)

Nevét csak a demokratikus ellenzék dolgaiban járatosak ismerhetik. A ma 42 éves kri­tikus 1966-ban a Budapester Rundschaunál újságíróként kezdte pályáját, de Cseh­szlo­vákia meg­szállása miatt 1968-ban ott hagyta a Külügyminisztérium lapját, és a Magvető kiadóba ment lektornak. Itt érte utol 1970-ben a rendőri figyelmeztetés, amit még az ál­lásáról való lemondás okán kapott, ez után pedig többé nem tudott elhelyezkedni.

Mint­hogy a nyomda hengerei lassabban őrölnek, mint a represszió malmai, három filmesz­tétikai tárgyú antológiája még megjelent a hetvenes években, írásait azonban két évtize­den át nem közölték az első nyilvánosságban. 1976-ban Pro­fil címmel gyűjteményt állí­tott össze a cenzúra által visszautasított írásokból, s ettől kezdve ki­zárólag a szamizdat sajtó és könyvkiadás számára dolgozott. Szervezőként-szerkesztőként olyan "népfron­tos"ellenzéki vállalkozásokban vett részt, mint a Bibó-emlékkönyv, az 1985-ös monori tanácskozás és az '56-os konferencia előkészítése 1986-ban. Több kötete jelent meg nyu­gati könyvkiadóknál és a párizsi Magyar Füzetek sorozatában is. Jelenleg a Máshonnan Beszélő cí­mű szamizdat folyóirat társ­szer­kesztője. Az alábbi interjú budapesti lakásán készült vele.

• A Szabad Demokraták Szövetsége 1-2-es Tájékoz­tatójában olvashatjuk visszaemlékező írását az "el­lenzéki" mozgalom első szervezett akciójáról, a Charta '77-tel szolidáris alá­írásgyűjtésről. Mi volt az a mozzanat, ami önöket a gondolati ellenállástól a cselekvő ellen­állás irányá­ba mozdította?

– Az elhatározás már 1968. au­gusztus 21-én megszületett, de kö­zel tíz évi egy helyben toporgás megakadályozta a megvalósítását. Többször tettünk kísérletet tiltako­zó petíciók szerkesztésére a Lu­kács-iskolához tartozó barátaim­mal – eredménytelenül. Még az ér­tel­miségen belül is kis csoportot al­kottunk, s abban a tévképzetben leledztünk, hogy akcióink jelentősé­gét növeljük, ha megnyerjük tekin­télyes emberek támogatását. Egy-­kettőét sikerült is, de amikor a ne­gyedik azt mondta, hogy "nem" – visszafelé ledőlt az egész dominósor, és elsikkadt a szándék. Nagy volt bennünk a morális elszánás, de ki­csiny a politikai tehetség.

• Többes szám első sze­mélyben fogalmaz. Kik vol­tak a "mi”? Milyen eszmei megha­tározottság vezette Önöket?

– Amikor ilyen szigorúan fogalma­zok, valójában három barátra gon­dolok. Bence György, Kis János és én különféleképpen gondolkoztunk ugyan, mégis szorosan összetartoz­tunk, minthogy más barátaink gon­dolkodási árnyalatai egészítették ki a mienket is. így aztán "mi" ré­szei lettünk egy kb. 100 fős társa­ságnak, amely a revizionista, bal­oldali hagyományhoz és néhány más értelmiségi áramlathoz kap­csolódott. Összeszokott kört alkot­tunk. A hetvenes évek elejétől rend­szeresen tartottunk tudományos és politikai szemináriumokat, a ké­sőbbi "Hétfő esti szabadegyetem" előzményeit.

• A Charta '77-tel szolidáris nyilatkozat fordulatot ho­zott az "elmélet és a gyakor­lat" között?

– A nyílt levél inkább csak két szempontból lehetett fordulópont. Megszüntette a korábbi egy hely­ben forgást, és legalább formát kínált politikai szándékainkhoz. Ami pszichológiailag felszabadított ben­nünket, az egzisztenciálisan elnyomott, így azonban visszafordítha­tatlanná vált a vállalkozás, ami odáig a morál Szküllája és a politi­ka Kharübdisze között sodródott.

• Ezért vállalták a nyílt el­lenzékiséget?

– Többek közt... Szellemi indítta­tásunk nagyon erősen az 1968-as prágai tavaszhoz és a francia diák­lázadáshoz kapcsolt bennünket, azoknak a mozgalmaknak vala­mennyi kétér­tel­műségével együtt. Sem a reformkommunizmus, sem a jobboldal szellemi fogságából nem tudtunk volna kitörni, ha nem ve­szünk példát a lengyelek nyíltsisa­kos ellenzékiségéről. Aminek szel­lemi gyökerei a felvilágosodás em­berjogi filozófiájához, politikai gyö­kerei a hel­sinki egyezményhez kap­csolódtak.

• Mi történt a döntő elhatá­rozás után? Nekiálltak a szamizdat kiadványoknak? Hogyan, hol, kikkel? – er­ről kevesen tudnak.

– 1977-ben már jó egy éve létezett gépelt kéziratos irodalom viszony­lag szervezett for­mában (szervezet­lenül a legsötétebb 50-es években is volt, hát még a szürke 60-as évek­ben). Bennem az az elképzelés élt akkoriban, hogy ez felszabadítja az öntevékenységet, mivel szel­lemi al­kotómunkát jelent, és kreatívan be­kapcsol másokat is az underground kultúrába. Ami­kor 1976-ban "Ke­let-európai Figyelő" címmel végre megcsináltuk az első politikai sza­mizdat folyóiratot (mert azért iro­dalmi szamizdat folyóirat – pl. a "Szétfolyó-irat" – volt már a 70-es évek elején!), és Kovács András ki­adta a "Marx a negyedik évtized­ben" című gyűjteményét, én pedig a "Profil"-t, rövid időn belül kiderült ennek az elgondolásnak mély­sége­sen illu­zó­rikus volta. Tudni min­denki akart a szamizdatokról, ol­vasni is sokan el akarták, de meg­csi­nálni őket szinte senki nem volt hajlandó. Az álmokkal szemben megjelent a prózai valóság: amíg nem fizetnek érte az emberek, a szamizdatot sem becsülik. Én kitar­tottam korábbi felfogásom mellett, de hosszas viták után az a nézet ke­rekedett felül, hogy ne mi másoljuk az anyagokat, hanem adjuk ki gépírónőknek, és építsünk ki terjesztő­hálózatot. Összeadtuk a pénzt, és elosztottuk a költségeket. A szamizdatok példányszáma kicsi volt, a le­gendája nagy. A nyugati sajtó szá­mon tartotta a magyarországi szamizdat-vállalkozásokat, s így a nemzet­közi közvéleményre egyre érzékenyebbé váló MSZMP fölállí­tott valaminő koordináló szer­vet, a pártközpont és a Belügyminisztéri­um közé, ami kezdetben úgy dön­tött, hogy (egy ideig) nem szabadít­ja rá a rendőröket a szamizdat szer­zőire és szerkesztőire. Viszont a gépírókra, terjesztőkre komiszul rámásztak, és ez számomra moráli­san meg­nehezítette a dolgot. Az er­kölcs és a politika között feszülő, ilyen természetű dilemmát felold­hatta volna az, ha a szamizdat ön­tevékeny vállalkozásként indul be Magyarországon, s terjedése a szó­lás- és vé­leményszabadság hívei­nek személyes szuverenitását is erősíti. A kreativitásról és az auto­nóm személyiségről vallott 68-as ideáim azonban elfedték előttem a valós problémát.

• Végül hogyan oldotta meg a gondot?

– Nem én oldottam meg. Bence György és Kis János 1979-ben el­mentek Len­gyel­or­szágba, ahol Kuron és Michnik beavatta őket a nyomtatott szamizdat működési el­veibe, Haraszti Miklós megtanulta Jan Lytinskitől, hogyan is kell ter­jeszteni, majd Rajk László és Demszky Gábor megteremtették a technikai infrastruktúrát. Ők ad­ták ki a "Tájékoztató"-t – a "Hír­mondó" elkobzott elődjét –, '81 őszén pedig így jelent meg a "Beszé­lő".

• Ha jól tudom, Ön ebben nem vett részt.

– A "Beszélő" megalakulását elég széles körű vita előzte meg, amiben összecsaptak az érvek a nyomtatás­ra való áttérés mellett és ellen, va­lamint a demokratikus ellenzék kü­lönféle irányzatainak fönntartása vagy centralizálása között. Én a központosítást elvetettem, hiá­nyol­tam az elképzelt lap szellemi fede­zetét és az infrastruktúra technikai feltételeit is. Azok, akik más véle­ményen voltak, később újra talál­koztak, és bátran megalakították a "Beszélőt". Nekik lett igazuk. Kis János úgy segített rajtam, hogy aztán '83 őszén kez­deményezte: foly­tassuk együtt a "Kelet-európai Figyelő"-t, "Máshonnan Beszélő" cím alatt.

• Azóta több szamizdatról tudunk: létezik például a már említett "Hírmondó" mellett a "Demokrata", az 'Égtájak között", a "Magyar Zsidó", a "Hiány" stb. Ez az osztódásszerű szaporodás a mozgalmat elindító szű­kebb kör tevékenységének az eredménye, vagy olyan folyamatok következmé­nye, amelyek már kívül es­nek annak hatáskörén?

– Az egymástól időben is távol eső vállalkozások elindítóik differenci­álódását is jelzik. A "kemény mag" ahogy a hatóság nevezte – ere­detileg is több irányzatra tagoló­dott, de idő­köz­ben új emberek is be­kapcsolódtak a szamizdat körül bő­vülő demokratikus ellenzékbe.

• Nemcsak szellemi, de eg­zisztenciális következmé­nyekkel is járó döntés volt az "ille­ga­litás" vállalása. Nem sokan követték példá­jukat. Milyen háttérre épít­ettek ebben az időben, ho­gyan élték túl ezt a korsza­kot?

- Sem lelkileg, sem fizikailag nem tudtuk volna átvészelni, ha nem vesz körül bennünket nagyon sok szolidáris ember. Én nem dolgoz­hattam a magam nevén, és nem publikálhattam, de többen fölaján­lották a saját lehetőségeiket és né­germunkákat szereztek nekem. E húsz év alatt kérdőívek kódolásából éltem, jobb napokon szociológiai interjúzásból. Háromszor annyit kel­lett dolgoznom, mint másnak. Ez jó fizikai állóképességet meg jó ideg­rendszert követelt, nehogy közben felmorzsolódjak. A többiek is ha­sonló, ha nem rosszabb helyzetben voltak.

• Aktivizálódásuk a társa­dalom döntő többsége előtt rejtve maradt. Ha azonban eljön tárgyilagos elemzésé­nek ideje, valószínűleg megállapítják róla, hogy az értelmiség bizonyos körei­re felszabadító hatást gya­korolt.

– Kétlem, hogy a szamizdatoknak nyílegyenesen felszabadító hatá­suk lett volna. Ta­pasz­talatom sze­rint esztétikai és politikai tartal­muknál jóval erőteljesebb volt az erkölcsi hatásuk. Elsősorban a hi­vatalos nyilvánosságban dolgozó értelmiségiek körében növekedett a ski­zof­rénia attól, hogy tágult a sza­kadék a hivatalos és privát véle­mény, illetve tevékenység között. A skizofréniával járó rossz közérzet következménye lehet a nyilvános­ságot később össze­szűkítő erők mozgása is. Amíg a gorbacsovizmus nem kezdődött el Kelet-Európában, és az nem járt politikai felszabadí­tó-élménnyel, addig csak a félelem, a rettegés és a kétlelkűség műkö­dött az értelmiség főbb csoportjai­ban. Ám attól a naptól kezdve, hogy Gorbacsov ki­szabadította házi őrizetéből Szaharovot, és szimboliku­san megszűnt a szamizdatra nehe­zedő egzisztenciális fenyegetés, megfigyelhető az is, hogy a defor­mált sajtó visszanyeri eredeti ér­tel­mét és funkcióit.

• Mit ért a deformált sajtó kifejezésen? Ön szerint, mi a normális sajtó – a szamiz­dat?

–  A deformált sajtó a torz nyilvá­nosság egyik kifejezésformája. Csakhogy, amíg a torz nyilvánosság fogalmi ellentéte az ép nyilvános­ság, addig a deformált sajtónak nem feltétlenül ellentéte a "függet­len sajtó". A "Beszélő" vagy a "De­mokrata" "független lap" abban az érte­lemben, hogy olvasói tartják el, önköltségi alapon, vagyis: nem ré­szesül költségvetési támo­gatásból. De szellemileg a torz nyilvánosság függő vállalkozása a "Beszélő" is, meg a "De­mokrata" is, legfeljebb el­lentétes értékektől függenek mind­ketten, mint amilyeneket a "Nép­szabadság" erőltet rá az olvasóira. Mióta csökken a nyilvánosságra ne­hezedő nyomás ereje, azóta látható, hogy csak az elnyomás hozta közös nevezőre a "Beszélő"-t és a "Demokratá"-t. Ha nem lett volna sajtóirá­nyítás, amely a cenzúra eszközeivel megkettőzte a nyilvánosságot, már rég kiderült volna, hogy a "Beszélő" írásai erősen konvergálnak a HVG cikkeihez – hisz távoli, közös pél­daképük a "The Economist" –, míg a "Demokrata" cikkei divergálnak ezektől az értékektől, mert köze­lebb állnak a "Reform" vagy a "Ka­pu" szerkesztési elveihez, amelyek a "Springern-lapoktól" erednek. A "független lap" címkéje, tehát, meg­jelenhet a bulvár­la­pokon, és megje­lenhet a közgazdasági-szociológiai elemzések politikai folyóiratán is.

• Letisztulóban van a sajtó­irányítás által mestersége­sen felzavart közhangulat, s a szamizdatok elnyerik le­galitásukat. Nem válna is­mét egyszínűvé a sajtó, ha egyedül az Ön pártatlanság-­eszménye érvényesülne a nyilvánosságban? És ha csupa-csupa közgazdasági és szociológiai elemzés je­lenne meg, mintegy a "Be­szélő" permutációjaképpen, Ön nem egyetlen irányzat híve volna?

– Ma különböző értékek szabadul­nak fel egyidejűleg. Különféleségüket az egyöntetű tiltás fedte el, s részleges szabaddá válásuk héza­gos elégedettséget kelt bennem. Teljesen független sajtó valószínű­leg sehol sincs, sértetlen nyilvános­ság viszont mindenütt lehet, ahol törvény szavatolja. Érdemes hát to­vább küzdeni a nyilvánosság épsé­géért, hátha társa­da­lomkritikai funkcióit úgy nyeri vissza a sajtó, hogy nemcsak a körúti szlenget re­habilitálja. Azzal a jövendő ve­széllyel szemben, hogy uralkodóvá válhatnék a "Beszélő" szemlélete és stílusa, a múlt tapasztalata áll előt­tem, aggasztóan. Aminthogy a csöndes diktatúra évtizedei alatt, a 80-as évektől már e lap köré csopor­tosuló értelmiség nem tudott közvé­lemény-formáló erővé alakulni, úgy elképzelhető, hogy a sem dikta­túra, sem demokrácia várhatóan hosszú, átmeneti ideje alatt sem lesz képes elég politikai kultúrát te­remteni. Eleget ahhoz, hogy a civil társadalom megvédhesse önmagát az erején túlfeszülő politikai moz­gástérben.

(ÚTON, 1989)