Jelentés a határról

Sopronkőhida, 1989. augusztus 19, délután két óra. Pár száz méter­re a hírhedt, még ma is magas kő­fallal és dróthálóval védett börtön­től emberek százai gyülekeznek. Személy­gép­kocsival, busszal, gya­log érkeznek Sopron irányából, da­colva a felhőszakadással, ami csú­szóssá, csatakossá teszi a határöve­zetet átszelő keskeny földutat. Itt húzódik a „vasfüggöny" még fel nem szedett szakasza, ide hívta határ­ menti találkozóra, páneurópai pik­nikre a magyarokat, az osztráko­kat, a cseheket, a horvátokat, a len­gyeleket és mindenkit a Magyar Demokrata Fórum Debreceni Szer­vezete.

A híressé vált jelenet: Filep Mária, Mészáros Ferenc és Magas László megnyitja a határt

(Fotó: Matusz K.)

A drótkerítésen túl tágas, zöld mező: a találkozó helyszíne. Kem­ping- és katonai sátrak, alkalmi színpad, árusok, odébb parkoló a gépkocsiknak. Az eső fél háromkor eláll, az úton hosszú csíkban áram­lik az érdeklődők tömege. Sokan fémvágóval érkeznek, s nekilátnak a kerítés bontásának. Nagy a nyüzsgés, többen méteres darabo­kat metszenek le. A rendezők kis kártyát mellékelnek hozzá: tanú­sítványt a drót eredetiségéről. Az út és a kerítés találkozásánál magas őrtorony; az érdeklődők valósággal megrohamozzák, hogy szemügyre vehessék a tájat onnan, ahová ed­dig csak katonák juthattak fel.

Mindenki érzi: ha jelképes is, de történelmi a pillanat.

Az emberáradat nem állapodik meg a sátraknál, tovább halad a tényleges határ irányába, ahol há­rom órakor a határőrség néhány órára ismét megnyitja a régi átke­lőhelyet. Erre a gesztusra minden­ki kíváncsi. Olyanok is, akik nem kifejezetten a találkozóra érkeztek. Óriási a tömeg, az átkelésre kijelölt magyar küldöttség képtelen meg­közelíteni az átjárót. Odaát osztrá­kok, St.Margaréthe község lakói, burgenlandiak. Három előtt né­hány perccel, mielőtt a kapu telje­sen kitárulhatna, keletnémet turis­ták tömege valósággal megroha­mozza az átkelőt, s áttör az osztrák területre. Ott a megkönnyebbülés­től közülük többen sírva a földre térdelnek, mások a várakozó roko­nok karjaiba borulnak. Sokan nyu­gatnémet útlevelet mutatnak fel az osztrák hatóságoknak, majd be­szállnak az értük érkezett autóbu­szokba, s Bécsbe indulnak.

A magyarok, a piknik résztvevői visszafordulnak. A találkozó ­helyszínén öt óra után kezdődik a poli­tikai program: nyolc nyelven fel­hangzik a piknik dekrétuma, neves magyar és külföldi közéleti személyiségek – Lichtenstein herceg osztrák parla­menti képviselő, Klaus Lange, a Páneurópai Unió osztrák elnöké, Konrád György író – szónokolnak, s felhangzik Tőkés László temesvá­ri lelkész üzenete. Osztrák, belga, angol, nyugatnémet, amerikai rá­dió- és tévétársaságok riporterei rögzítik az eseményeket, interjúk­ban szólaltatják meg a szónokokat és a résztvevőket. A tömeg létszá­mát nehéz megbecsülni, de leg­alább 6-8 ezer ember gyűlt össze az ország különböző részeiből. A deb­receni MDF-esek ingyen szalonnát, kenyeret, paradicsomot – debrece­ni tsz-ek, magánvállalkozók aján­dékát – osztogatnak. A mezőn tü­zek gyúlnak, néhány százan az egy­re erősödő eső ellenére is kitarta­nak. Győzött a határnélküliség, a közös európaiság gondolata.

Kópháza, 1989. augusztus 19, es­te. Az eső felhőszakadásba csap át, hatalmas villámok hasítják az eget. Fényüknél jól látszik a határsávot jelző, drótkerítésétől megfosztott oszlopsor. A határátkelőhely parko­lójában legalább negyven NDK-s rendszámú, elhagyott személyautó. Több kifosztva. Tulajdonosaik a na­pokban, vagy éppen ezen az éjsza­kán vágtak neki a zöld határnak, hogy néhány száz méteres vagy ki­lométeres bolyongás után átjussa­nak a „szabad világba", ahol aka­dály nélkül érhetik el úticéljukat.

Deutschkreutz, 1989, augusztus 19, este 10 óra. Az osztrák televízió kettes műsora rövid hírösszefogla­lójának elején a sopronpusztai pik­nikről és a keletnémetek tömeges határ­át­keléséről tudósít képes be­számolójában. Láthatók a kerítést bontók, majd interjú következik a menekültekkel.

Deutschkreutz, 1989, augusztus 20, délelőtt 10 óra. Az égen sűrű fel­hők úsznak, majd­nem beleakadnak a falu közepén magasodó katolikus templom tornyába. A templom tö­vében autóbusz várakozik. Körülötte a falu férfiai csoportosulnak, ta­nácskoznak. Az éjszaka, a hatal­mas esőben negyven keletnémet kelt át a két kilométerre lévő hatá­ron, s a falubeliek közül többen – egy jótékonysági szervezet tagjai – segítségükre siettek: gépkocsijuk­kal szedték össze, száraz ruhákba öltöztették, élelemmel látták el őket. Néhány napja a bécsi Die Presse szemleírója így kommentál­ta a helyzetet: 1956 után a burgen­landiak ismét bebizonyíthatják hu­manitásukat, segítőkészségüket. A keletnémetek – csupa fiatal, 18-24 év közötti fiú és leány, köztük egy tízéves gyermek – beszállnak a szomszéd faluból érkezett buszba, hogy Bécsbe, a nyugatnémet nagy­követségre utazzanak. A férfiak a vasárnapi újságokat böngészik. A Kurier első oldalán, két fényképpel, szalagcímmel tudó­sít az előző napi tömeges átkelésről, s ötszázra becsüli az átjutottak szá­mát. A Kronen Zeitung tömegáram­lásnak nevezi az át­kelést, s megem­líti, hogy a keletnémetek a Máltai Lovagrend közvetítésével gyüle­keztek a soproni kempingben a ki­vételes átjutási lehetőségre várva.

Osztrák-magyar határövezet, 1989 augusztus 19-20. Idézet a pán­európai piknik nyolc nyelven – köztük németül – megfogalmazott memorandumából: „Barátaink, Eu­rópaiak! A történelem az évszáza­dok során igazolta, hogy az egyete­mes béke útja a népek barátságá­nak elmélyítése, a politikai prakti­kák által emelt szögesdrótok és lé­lektani sáncok lerombolása. A 20. század végére el kell érni, hogy Eu­rópa a benne élő népek közös háza legyen, ahol nemzetiségre, idológiára tekintet nélkül a tiszta emberi kapcsolatok dominálnak.”

(ÚTON, 1989)