Kampány előtt

 

Már csak kettőt alhatunk, s megint kampányzaj veri fel az ország csendjét. Hogy ez a propa­ganda-hadjárat miben tér majd el a parlamenti választáso­kétól, azt nehéz megjósolni. Még nem volt ilyenben részünk, és sokan legszívesebben azt kívánnák, hogy ne is legyen.

A dal azonban most nem róluk szól, hanem azokról, akik akarják a változást, akik végre szabadon, törvényesen megválasztott, hiteles embe­reket szeretnének látni a helyi közélet minden poszt­ján.

Jó volna már túl lenni ezen az egy hónapon, de a fáradságot nem takaríthatjuk meg. Idő kell ahhoz, hogy a lakosság megismerje a jelölteket, hogy véle­ményt tudjon alkotni róluk, hogy felelősséggel dönt­sön az alkalmasnak ítéltekről. Nem lehetnek illúzió­ink: ez a választás még nem hoz minden tekintetben kielégítő eredményt. A pártok berkeiben már folyik a ki­vá­lasztás, de a jelöltállítás kényszere olyanok előtt is kaput nyit, akik rendes, igazi, csakis a szakértel­met és a rátermettséget mérő szavazáson aligha jöhetnének szóba. Most azonban még nem ez a hely­zet, ez a választás is az elhatárolódás jegyében megy majd végbe. Azaz: a párt­államhoz közel állók, legye­nek bármily alkalmasak, szükségszerű, történelmi hendikeppel in­dulhatnak, ha egyáltalán indulnak, a futamban. Erre mondjuk azt: áldozatai is lesznek a rend­szerváltozásnak. Persze, ha nem lennének, ak­kor mitől beszélhetnénk rendszer­vál­to­zás­ról? Jobb lett volna vérhullásos forradalom?

Mindenesetre érdekes: míg a legnagyobb kormány­párt szigorú következetességgel érvé­nyesíti ezt a normát, addig a radikális antikommunizmusával tömegbázist szerző legnagyobb ellenzéki párt zász­lajáról lekerült ez a jelszó. No, igen, mindenki a piacról él, mondhatnánk némi malíciával, ha nem volna minden párt belügye a stratégia és a taktika meg­határozása. Higgyük, hogy ebben a versenyben ennél mégiscsak fontosabbak lesznek a személyes kvalitá­sok: a nép, az istenadta, majd azokra adja voksát, akik a legjobban megfelelnek igényeinek. És ez a lényeg: tartozzon bárki bárhova, ebben a buliban mégiscsak lakosságként kell(ene) vi­selkednie. Azaz: a tisztákra, az igazakra, az odavalókra adni szava­zatát.

Szép is volna ez, de ennyire sajnos nem lehetünk idealisták. Az öt-tízezres településeken még csak elképzelhető, hogy az emberek meg tudják ítélni egymást; de a nagyobb városokban annak lesz na­gyobb nyomatéka, aki mögött nagyobb pénz, párt és hatalom sorakozik fel. És itt kanyarodhatunk vissza a kampányhoz, a keveréshez-kavaráshoz, magyarul a manipulációhoz. Lesz benne részünk, minden oldalról, efelől nem lehetnek kétségeink. Gyönyörű hónapja kö­vetkezik a választóknak: mindenki az ő bizalmukat akarja megnyerni. Vétek volna azonban, ha ezen megsértődnénk. Ez a dolgok természetes rendje, jóllehet Amerika egyelőre messze van.

Akárhogyan történik is, egyet nem felejthetünk el: a választócédulát nem a jelölt, nem is a pártok, hanem az állampolgár dobja be.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)