A rögtönzés mesterei (Wes Montgomery, Stanley Clarke)

Negyvenhárom éves korában, szívroham következtében, 1968-ban halt meg Wes Montgo­mery, a modern dzsessz nagy hatású gitárosa, aki a negyvenes évek végén kezdte pályáját, két évig Woody Hermán nagyzenekarának is tagja volt, de a hatvanas évekig jószerivel észrevét­lenül pengette hangszerét. Az autodidakta Montgomery több vonatko­zásban megújította a gi­tárjátékot, átvette és továbbfejlesztette Django Reinhardt oktávtechnikáját, ismét négy hang­ból álló akkordokból építkezett, hogy változatosabb harmóniai hátteret adjon játékának, és nem használt pengetőt, mert mozgékony jobb hüvelykujja sokkal árnyaltabb pengetésre volt képes. Legjobb formáját kisegyüttesek élén, közönség előtt hozta, amikor sodró rögtönzések­kel lehelt életet elektromos hangszerébe. A hatvanas évek közepén azonban ő sem tudott el­lenállni a nagyobb népszerűség csábításának, kiadója unszolásara sorozatban kezdett készíteni úgynevezett MOR (Middle of the Road), azaz a piacot megcélzó, szimfonikus kísérettel el­lá­tott, könnyed hangvételű lemezeket. A sorban legelső, „Bumpin" (Pengetve) című album most újra napvilágot látott. A hangszereléseket készítő Don Sebesky visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az 1965 májusában felvett darabok első változatai nem sikerültek, mert Mont­gomery játékából hiányzott a megszokott tűz és spontaneitás. Kiderült, hogy a kottát nem olvasó gi­tá­rost zavarta a képzett hegedűsök jelenléte. Emiatt megfordították a felvétel sor­rendjét, előbb a Montgomery, Roger Kellaway (zongora), Bob Cranshow (bőgő), Helcio Milito és Grady Tate (dob) alkotta kisegyüttes játékát rögzítették, amihez Sebesky utólag készítette el a hangsze­re­léseket. Akárhogy történt is, a megoldás eredménnyel járt, a háttérben diszkréten meghúzódó szimfonikus kíséret kerüli az érzelgősséget, engedi érvényesülni a latinos ritmusokat és Mont­gomery jellegzetes oktávjátékát, felszabadultan gördülő, dallamos improvizációit. A pazar ki­vitelű és minőségű Master Edition sorozatban megjelent, 11 felvételt tartalmazó album egy eddig még soha ki nem adott számmal is megajándékozta a hallgatót (Verve).

Gyökeresen más világba visz Stanley Clarke bőgős-basszusgitáros The Bass-ic Collection című CD-je, amely a muzsikus hetvenes-nyolcvanas évekbeli lemezeiből ad válogatást. Clarke a hetvenes évek elején Chick Corea Return to Forever együttesében tűnt fel virtuóz játékával, s azóta több tucat dzsessz-rock- és funkylemezt készített. Ő az, aki ezekben a stílusokban Jaco Pastorius mellett igazi szólóhangszerré tette a bőgőt, pontosabban annak elektromos és magas fekvésű, olykor gitárszerűen megszólaló változatait (piccolo, tenor). Kifinomult technika, tökéletes ritmusérzék és dallamgazdag szólisztikus játék jellemzi fel­vételeit, nem csoda, hogy akkora hatással volt az ifjabb korosztályok játékmódjára. Igaz, eh­hez olyan partnerek is kellettek, mint George Duke billentyűs, Joe Beck és Bill Connors gitá­rosok, Dennis Cbambers és Steve Gadd dobosok. Clarke sokáig nem tudta eldönteni, hogy popsztárként vagy muzsikusként láttassa magát, végül egyesítette a kettőt. Nagy példány­számban megjelent lemezei (Stanley Clarke, The Clarke-Duke Project, Journey To Love, I Wanna Play For You) nemcsak irányt mutattak a basszusgitározásban, de mércét is szabtak technikájának. A kitűnő hangminőségű összeállítás, amely legismertebb és legnépszerűbb felvételeit gyűjtötte egybe, sokszínű, izgalmas képet ad a dzsesszt elsősorban hangzásban és ritmikában gazdagító irányzat fénykorától. (Epic/Sony)

(Napi Magyarország, 1998)