Kuruc, labanc

 

Hallgattam hétfő este a rádióban Karinthy Ferenc írót. Rosszkedvű ő is, mint manapság min­den valami­revaló honfi e hazában. Azt magyarázta, hogy a ma­gyar alapvetően kuruc hajlamú nép, ő is ilyetén érzü­letet táplál magában, éppen ezért elkeserítően hatott rá, hogy azok a barátai, akik annak idején szamizdatokat terjesztettek, tüntetéseket szerveztek, ébren tartot­ták a szabadság mécsesének lángját, a rendszerválto­zás után ugyanúgy ellenzékben vannak, mint a pártál­lam idején. Ez volna a szent forradalom hozadéka?

Igaza van az érdemes írónak: a tegnapi ellenzék egy részéből mai ellenzék lett. Sokan azok közül, akik eg­zisztenciájukat kockáztatták, akik vállalták a veszélyt, a rendőrségi bo­tozást, a mellőzöttséget, ma – demok­ratikus viszonyok között ugyan, de – változatlanul nem részesednek a hatalomból, szerepük legfeljebb az örökös bírálat lehet. Ebben ugyan már nagy gyakorla­tuk van, de emberi és lelki szempontból teljesen érthe­tő, ha csalódottsággal vették tudomásul a fejleménye­ket, ha nem tudtak, nem tudnak beletörődni abba, hogy négy évig mások kormányoznak helyettük. Vigaszuk legfeljebb az lehet: a társadalom gondolkodó része nem felejti el nekik, s a történelemkönyvek is megörökítik, hogy milyen részt vállaltak a társadalmi átalakulás előkészítéséből.

Mégis holtvágányra futnánk, ha azonosulnánk Ka­rinthy Ferenc gondolatmenetével, ha ar­ra a következ­tetésre jutnánk, hogy a szabadelvű kurucokkal szem­ben mindenki labanc, aki a koalíciós pártok vagy ép­pen a kormány tagja. Az, hogy az egykori ellenzék helyzetét tekintve mára polarizálódott, szükségszerű történelmi fordulat, de nem értékmérő. A parlamentá­ris rendszerekben az országgyűlésnek ugyanolyan alkotóeleme a felelős ellenzék, mint a felelős kormány. Az ország azonban nem létezhet kormány, kormány­zás nélkül: apolitikus és amo­rális az a magatartás, amely ezt a tényt lekezelően veszi tudomásul, és történelem­hamisítás az a viszonyítás, amely a mai demokratikus berendezkedést a diktatórikus pártállam hatalmával hozza közös nevezőre. A többpárti demokráciában az ellenzék kritikai ész­revételeivel ellenőrzés alatt tartja a kormányt, a nyil­vánosság segítségével elejét veszi az egészségtelen hatalmi összefonódásoknak, leleplezi az esetleges visszaéléseket stb. De sehol a világon nem tévesztik össze az ellenzék szerepét a kormányéval; mindenütt tiszteletben tartják a többségi akaratot, a demokratikus választáson felhatalmazást kapott kormány legitimitá­sát.

E tekintetben nemcsak aggasztó, hanem már-már félelmetes a közhangulat alakulása Magyarországon. Az elkerülhetetlen, hogy a társadalomnak azok a réte­gei, amelyek úgymond alulról szemlélik a történelmet, az életkörülmények romlása miatt az új hatalmat okol­ják. De arra nehéz magyarázatot adni, hogy a politi­kailag tudatos csoportok miért engedik magukat az árral sodortatni, miért nem differenciálnak ítéletalko­tásukban. Pedig ha nem tisztázottak az alapképletek, ha a különböző manipulatív kisebbségi nézetérvénye­sítések miatt veszélybe kerül az ország stabilitása, akkor oda a külföld jóindulata, oda a tőke beruházó kedve, semmi nem akadályozhatja meg a teljes csődöt.

Látni kell: a tét nem az Antall-kormány hatalma, hanem a zsenge magyar demokrácia. Ha a népet fele­lőtlen erők már három hónap múlva az első legitim kormány ellen hangolják, annak beláthatatlan hazai és nemzetközi következményei lehetnek. (Ez természe­tesen nem az indokolt kritikára értendő.) Nincs, nem létezhet ma kormány Magyarországon, amelyik képes lenne megakadályozni az örökül kapott gazdasági romlást; amelyik a közvélemény támo­ga­tása nélkül végre tudná hajtani a fordulatot. Mint ahogyan nincs felelős ellenzék, amelyiknek ne kellene ezzel ugyanígy tisztában lennie.

Ezért hát a tűzzel játszanak azok, akik kurucot és labancot kiáltanak. Az alapvető érde­keket illetően a „kurucok" és a „labancok" ma is ugyanabba a szekér­táborba tartoznak: a frontvonal nem közöttük, hanem a demokrácia és a diktatúra, az új, pluralista beren­dezkedés és az egypárti restauráció hívei között húzó­dik. Bármily nagy a köd mostanában: a jövő forog kockán, ha a demokrácia fegyverviselői egymást veszejtenék el ebben a csatában.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)