Magyar piac

Hivatalosan április 8-án deklarálódott, sokak szerint azonban a mai napig nem került sínre Magyarországon a teljes rendszerváltozás. Kialakult ugyan a demokratikus politikai intéz­ményrendszer, létrejött a többpólusú hatalmi szerkezet, de a lényeget, azaz a gazdaságot ille­tően még nem történt döntő átalakulás.

Akik így vélekednek, azt hozzák fel legfőbb érvként: lehet, hogy a struktúra változik, de a vezetői szinteken a változatlanság állandósul, ugyanazok állnak ma is a vállalatok, intézmények élén, akik a jó öreg pártállamban szerzett „érdemeik" alapján kerültek vezető beosztásba. S ezt alapvetően nem módosította, inkább szentesítette az igazgatók újraválasztása, amelynek révén a volt hatalmi elit immár legi­ti­málva, a más világban is őrzi befolyását. Ez volna a rendszerváltozás? – kérdik a szkep­ti­kusok lemondóan legyintve.

Igazuk van a szkeptikusoknak, s igazuk van azoknak is, akik másként képzelték a fo­lyamatokat akkor, amikor an­nak idején egzisztenciális kockázatot is vállalva csatlakoz­tak a demokratikus mozgalmakhoz. Ami most van, az (még) távolról sem az, amiért tíz, öt, két éve csatasorba álltak. Sőt, attól tartok, a valóság még sokáig nem lesz képes kibonta­kozni az illúziók pókhálójából: az átalakulás nem abban fog megtestesülni, hogy huszárrohammal győz az igazság, s az alkalmatlan, korrupt vezetők helyébe egy csapásra demok­ratikusan választott, makulátlan szakértők lépnek.

Április óta gazdagabbak lettünk azzal a felismeréssel: a nyugati tőke érdekei egy ideig a volt hatalmi elitével pár­huzamosan futnak. Ha egy tőkés vállalkozó beteszi a lábát valahová, nem az az első dolga, hogy kielégítse a dolgozók igazságérzetét, és tisztogatást hajtson végre. A tőkének az az érdeke, hogy jelenlétét megszilárdítsa, biztosítsa a folya­matosságot, a ter­melékenységet. S ebben eleinte nem tud kire támaszkodni, mint az adott vezetőgárda isme­reteire, kap­csolataira. A tőkét nem érdekli az, hogy kinek milyen párt­tagkönyv volt vagy van a zsebében, s azzal sem foglalko­zik, hogy ki melyik labdarúgócsapat híve. A tőke számára egyetlen szempont van: önmaga gyarapítása, s ehhez nem válogat az eszközökben.

Legalábbis egyelőre. Mert – és ez adhat reményt az aggódóknak – a tőke természetéhez az is hozzátartozik, hogy működik: elhárítja az útjába eső akadályokat. Így azok is, akik ma még helyismeretük, kapcsolatrendszerük miatt favorizáltjuknak érezhetik magukat, holnap könnyen kegy­vesztettekké válhatnak, ha kiderül róluk: pozíciójukat mé­giscsak párttag­köny­vüknek köszönhették. A tőke csak azo­kat hajlandó útitársul fogadni, akik szakértelmük, ráter­mettségük révén képesek eleget tenni a rájuk szabott fel­adatoknak; akik működőképesek.

Ez volna az igazság diadala? Ne essünk a másik véglet­be: inkább a haszonelvűségé és a racionalitásé. Amiben azért mégiscsak több igazság rejlik, mint a diktatórikus rendsze­rek vazallusi viszonyaiban. Türelem tehát, mert van remény. És lesz majd rózsa is; kinek a virága, kinek a tövise, aho­gyan az a szabad és demokratikus országokban szokásos.

A piac farkastörvényei szerint.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)