Mélylocsolás

Cserepes a föld a szárazságtól. Állok a zöldséges ágyások között, kezemben a slag; a sugár­ban ömlő vizet, mint nedűért remegő alkoho­lista, issza be a talaj. Ide, Szabolcs­ba ritkán ér el a Dunántúlt öntöző csapadék: a felhők kiadják terhüket útközben.

Vasárnap délelőtt van, a falu csendes. Semmi közöm a földhöz, a növénytermesztéshez: nyugdíjas szüléimet látogatom meg szülőfa­lumban, s megpróbálom magam hasznossá tenni. Az egyik fa ágára felakasztom a Szokol rádiót. A Gondolat-Jel szól, érdeklődéssel fi­gyelem a múlt rendszer bűneit nagy vehemenciával ostorozó műsorve­zető szavait. Spriccel a víz, hét­ágra süt a nap.

S akkor elmegy előttem a magyar élet.

Kékszínű munkásruha van rajta, kopott bakancs, a fején simlisapka. Ide-oda dülöngélve araszol az alvég felé: nem kétséges, hol töltötte a délelőttöt. Megismerem: K. Jóska az, egy­kori osztálytársam.

Zavar fut át rajtam, behúzódom a szőlőtőkék mögé. Nem akarom, hogy észrevegyen, nem akarom, hogy ilyen állapotában találkozzam vele.

Tudom, már régóta hazudok ma­gamnak. Nem keresek fel senkit, ha rövid időre haza­me­gyek, kerülöm a találkozásokat, felejtem a neveket. Szinte bujkálok a faluban, nem tu­dok mit kezdeni idegenségemmel, tu­datalatti erőfeszítéssel őrzöm ma­gamban azt, amit egykor ez a vidék, ezek az emberek számomra jelen­tettek.

Valaha aranylábúnak nevezték ezt a Tisza-menti kis települést. Jó földje volt, szorgalmas népek lak­ták, akik öntudatosan szervezték meg maguknak az életet. Elöljáró­ság, templom, iskola - minden megvolt itt, ami akkoriban egy köz­ség önálló életéhez szükségeltetett. Az új világban aztán téesz szerve­ződött, nagy kultúrház (mi csak úgy hívtuk, hodály) épült, modern kis állomás emelődött, orvosi rendelő nyílt.

Mígnem a hetvenes évek körzetesítési hulláma következtében megszűnt a tanács, a szomszéd fa­luéhoz csatolták a téeszt, az iskolát. Ismerős, unos-untig emlegetett tör­ténet.

Ott megy előttem K. Jóska, egyik lábát bizonytalanul rakosgatja a másik elé. Ha nem láttam volna az­óta többször is, nem ismerném meg az egykori iskolást. Arca eltorzult, sűrű barázdákat vésett rá a szél, a nap, meg a sok pálinka. Jó tíz évvel idősebbnek látszik koránál. Azt mondják, a választási kampány idején néhány féldeciért gyűjtött aján­lócédulákat az egyik pártnak.

A kocsma, ahonnan jön, vasár­nap délelőtt a falu legforgalmasabb helye. Mint a legtöbb ház, sátortetős, ajtaját rács védi, de így is rend­szeresen feltörik. Falát elborítják a kerékpárok: azzal érkeznek az em­berek, hogy néhány óra múlva arra támaszkodva induljanak haza. Öt­ven méterrel arrébb nyitva van a kis presszó is, de ott alig lézeng valaki. Miért igyák drágábban a konyakot, amikor a kocsmában negyed osztá­lyon mérik?

Nem K. Jóska az egyetlen, aki vasárnap délben tántorogva bandu­kol végig a főutcán. Egyre több a cigány a faluban. Ha így megy to­vább, a magyarok hamarosan etni­kumnak szá­mítanak majd. Utolsó fillérüket a kocsmában verik el, gajdolásuktól hangos a környék. Gyak­ran esnek egymásnak, ilyen­kor előkerül a bicska, a biciklilánc.

A kocsmától százötven méterre magasodik a templom. Lelkész rég nincs a faluban, a parókia üresen árválkodik, egy idős egyházfi jön a városból az istentiszteletre vasárna­ponként. Déltájban aztán összeta­lálkoznak a férfiak és az asszonyok: viseltes melósruhában a kocsmá­zók, ünnepi feketében a templomozók.

Sugarasan ível a víz a locsolóból, van látszata a munkámnak. A rádió­ban épp a húszas évek szovjet éle­téről folyik a szó. K. Jóskának már csak a hátát látom. Miért hiszem azt, hogy azóta iszik, amióta meg­szűnt a tanács, beolvasztották a té­eszt és az iskolát? Miért gondolom, hogy azóta több a kerékpár a kocs­ma előtt, gyakoribbak az éjszakai betörések, a verekedések? Pedig megállt a falu fogyása, új, pazar házak épülnek, s a fiatalabbak kö­zül is többen a ma­radást választják. Miért képzelgem mégis azt, hogy miközben gyarapodnak a porták és szám­talan jele van az egyéni boldo­gulásnak, odalett az arany láb, oda a lélek és a tartás, ami annak idején összefogta ezt a kis falut?

De egyáltalán: lehetnek nekem ilyen kérdéseim? Hiszen negyed­százada nem itt élek, látogató va­gyok errefelé. S a vendég előtt rejt­ve marad az, ami e világon belül történik. Ki és hogyan fogja meg­szólítani a magyar falut? Milyen nyelven fognak érintkezni, mit tud­nak egymásnak mondani?

Tíz év múlva hol fognak állni vasárnap délelőttönként a kerék­párok?

Hátamat a szilvafának vetem, hallgatom a rádiót, s látom magam, ahogy a zöldséget locsolom. Kész, vége: az utolsó ágyashoz érek, me­hetek elzárni a csapot. K. Jóska az­óta már hazaért; levesét kortyolgat­ja, vagy az ágyában horkol. A ház felé indulok, a rádióban fel­csendül a „Jó ebédhez szól a nóta".

(Magyar Fórum, 1990)