Aki táncolni szokott (Abbey Lincoln)

A modern jazz nagyjaival (Monk, Mingus, Roach) egykor közeli kapcsolatban állt, az afrikai zenében képzett, az új fekete tudatosság szószólójaként aktív, színészi pályát (is) befutott 66 éves énekes és dalszerző Abbey Lincoln a szerelemről dalol legújabb lemezén. Nincs ebben semmi rendkívüli: a táncosok elgyengülnek, az operaénekesek elhíznak öregkorukra, a jazzénekesek pedig rájönnek arra, hogy a világi hívságok elmúltával az embernek nem marad más, mint annak emléke, aminek a legnagyobb boldogságot köszönhette az életben. Hol van már a majdani férj, Max Roach híres 1960-as We Insist! Freedom Now Suite című polgárjogi indíttatású lemeze (amelyen neve feltűnt), hol a hatvanas-hetvenes évek társadalmi elkötelezettségtől fűtött erőteljes, olykor erőszakos kifejezésmódja! Maradt a pőre, kissé kásás, mély hang s az asszony, aki időről időre a mikrofon elé áll, hogy megossza a hallgatóval életének bensőséges tapasztalatait.

Abbey Lincoln előadásmódjának érzelemgazdagságát valaha Billie Holidayéhez hasonlították, s való igaz, ő sem technikája révén szerzett helyet magának a jazzénekesek között. Csakúgy, mint a nagy előd, belülről közelít a dalokhoz, hajlításai, súlypontozásai (a verssorok első és utolsó szavainak elnyújtása), ereszkedő sorzárlatai egyéniek, stílusa az évek során személyessé, átéltté, kifejezésteljessé vált. A Who Used To Dance kilenc számának többsége – Lincoln dalszerzőként és szövegíróként ötöt jegyez – lassú, panaszos ballada, a hiány, a vágyakozás és a fájdalom drámai kifejeződése. A korábban olykor visszaköszönő modorosságnak most nincs nyoma, de a hangvétel hasonlósága egysíkúsággal fenyegetne, ha nem oldaná a Who Used To Dance szapora steptánc-csattogása, Bob Dylan nevezetes Mr. Tam­bourine Man című nemzedéki himnuszának lüktető basszusmenetekre épülő eredeti feldolgozása, illetve a lemezt záró The River disszonáns látomása – s ha a közreműködő muzsikusok nem volnának olyan kitűnőek.

Lincoln pályájának szárnyalásában jelentős szerepet játszott az, hogy rendre mellette álltak a legjobb hangszeresek. A nagyszerű Frank Morgan jelenléte az ívet itt egyértelműen a Charlie Parker-féle bophagyományhoz kapcsolja, s ebbe illeszkedik a jóval fiatalabb, a free-funk zenével azonosított Steve Coleman játéka is. A Love What You Doin’ és a The River izgalmas altszaxofonkórusától és -szólóitól eltekintve a környezet kamarajellegű, a változó zongora-bőgő-dob ritmusszekcióhoz egy-egy szaxofon társul, amelyek hol díszítik az énekesnő deklamációját, hol rögtönzéseikkel árnyalják a szerzemények hangulatát. E remek zenei háttérnek és a szuggesztív előadásmódnak egyaránt része van abban, hogy Abbey Lincoln új lemezét becses darabként tarthatjuk számon.

Who Used to Dance

Abbey Lincoln – ének, Marc Carey, Rodney Kendrick – zongora, Michael Bowie, John Ormond – bőgő, Aaron Walker, Alvester Garnett, Turu Alexander – dob, Savion Glover – steptánc, Steve Coleman, Oliver Lake, Frank Morgan, Riley T. Bandy the III., Justin Robinson – altszaxofon, Julien Lourau – tenorszaxofon, Graham Haynes – kornét, Bazzi Bartholomew Gray, Arthur Green – szöveg

(Gramofon, 1997/2)