Arcélek közelről (Chet Baker, Duke Ellington)

 

A CD-fronton napjainkban divatja van a tematikus válogatásoknak, a lemezkiadók egymás után dobják piacra a különféle szempontok alapján összeállított kiadványaikat. A néhány év szünet után 1985-ben poraiból feltámadó amerikai Blue Note cég legújabb Jazz Profile elne­vezéssel elegáns külsejű, kiváló hangminőségű sorozattal rukkolt ki. A főbb dzsesszhang­sze­reket bemutató vállalkozásban elsőként Chet Baker trombitás lemeze jelent meg, a zongoris­ták sorát pedig Duke Ellington zongorista-zeneszerző nyitotta - olyan művészek, akik maguk sohasem voltak a Blue Note muzsikusai, hanem a társkiadóknál megjelent felvételeik révén illeszthetők a sorba.

Chet Baker, az ötvenes évek dzsesszének angyalarcú „James Deanje", a West Coast stí­lus, azaz a nyugati parti könnyed, levegős hangzás reprezentánsa 1953-56 között készült fel­véte­lekkel szerepel a válogatásban. Annak a pár évnek, ami Gerry Mulligan híres, zongora nélküli kvartettjében, majd saját együttesei élén a dzsessz zenitjére röpítette, az ötvenes évek második felében kábítószer-függőség miatt hirtelen bealkonyult. Ez a tizenegy szám azonban még a csúcson mutatja a bársonyos hangú, romantikus) ifjú kedvencet.

Négy szerzemény a Chet Baker Sings albumról származik, amelyen énekesként jelent meg á trombitás. Nehéz megmagyarázni, mi a megkapó ezekben a lázadás hangját teljesen nél­kü­löző melankolikus felvételekben, de valószínű, hogy az értelmes női szíveket ma is hasonló­képpen megdobogtatnák, mint ahogyan negyven évvel ezelőtt tették. Baker hangszeres da­rabjai (pl. a Bocharial, a Russ Job, a Picture of Heath, Lucius Lu) sokkal elevenebb, természe­tesebb világba visznek, a kitűnő témák valósággal szárnyakat kapnak a gördülékeny szólóktól. Nem véletlenül, hiszen a trombitás partnerei között a nyugati part olyan neves muzsikusait ta­láljuk, mint Jack Montrose, Bud Shank, Richie Kamuca, Phil Urso és Art Pepper szaxofono­sok, Russ Preeman és Bobby Timmons zongoristák, Leroy Vinegar és Carson Smith bőgősök, Shelly Manne és. Peter Litmann dobosok. Gondosan megkomponált, világos szerkezetű, dal­lamos, visszafogottan lüktető zene ez olyan- korból, amikor ezek a szemporitok még értéknek számítottak.

Duke Ellington hatalmas életművének (csaknem kétezer darabot komponált) jó része né­hány örökzöld kivételével máig ismeretlen Magyarországon. A század legjelentősebb dzsessz-zeneszerzője, jóllehet a negyvenes évektől többtételes, nagyobb lélegzetű műveket is alkotott, mindenekelőtt rövid, három-négy perces darabjaival tett szert nagy népszerűségre világszerte. Ahogyan maga fogalmazta, fő hangszere a zenekara volt, pontosan tudta, melyik muzsikusa mire képes, és a szólamokat az ő alkatukra szabta. A Blue Note tizenkét Számot tartalmazó válogatása a híres Satin Doll eredeti, 1953-as felvételével indít, és tartalmazza a hasonlókép­pen ismert Take The Train és a Caravan egy-egy változatát is. Az előbbi a 70. születésnapját köszöntő koncerten 1969-ben hangzott fel, az utóbbi a Charles Mingus bőgős és Rufus Jones dobos társaságában 1962-ben készített, a „Duke" nyitottságát példázó Money Jungle lemez különleges darabja. A sokszínű összeállítás vonzó közelképbe hozza a koncerten és stúdióban, nagyzenekar élén és trióban egyaránt tevékenykedő muzsikust, akinek zenéje ötletdús hang­szereléseivel, modern hangzásával és lendületes swingjével ma is úgy hat, hogy az ember lába képtelen nyugton maradni hallgatása közben.

(Új Magyarország, 1997)