Arcélek közelről (Chet Baker, Duke Ellington)
A CD-fronton napjainkban divatja van a tematikus válogatásoknak, a lemezkiadók egymás után dobják piacra a különféle szempontok alapján összeállított kiadványaikat. A néhány év szünet után 1985-ben poraiból feltámadó amerikai Blue Note cég legújabb Jazz Profile elnevezéssel elegáns külsejű, kiváló hangminőségű sorozattal rukkolt ki. A főbb dzsesszhangszereket bemutató vállalkozásban elsőként Chet Baker trombitás lemeze jelent meg, a zongoristák sorát pedig Duke Ellington zongorista-zeneszerző nyitotta - olyan művészek, akik maguk sohasem voltak a Blue Note muzsikusai, hanem a társkiadóknál megjelent felvételeik révén illeszthetők a sorba.
Chet Baker, az ötvenes évek dzsesszének angyalarcú „James Deanje", a West Coast stílus, azaz a nyugati parti könnyed, levegős hangzás reprezentánsa 1953-56 között készült felvételekkel szerepel a válogatásban. Annak a pár évnek, ami Gerry Mulligan híres, zongora nélküli kvartettjében, majd saját együttesei élén a dzsessz zenitjére röpítette, az ötvenes évek második felében kábítószer-függőség miatt hirtelen bealkonyult. Ez a tizenegy szám azonban még a csúcson mutatja a bársonyos hangú, romantikus, ifjú kedvencet.
Négy szerzemény a Chet Baker Sings albumról származik, amelyen énekesként jelent meg á trombitás. Nehéz megmagyarázni, mi a megkapó ezekben a lázadás hangját teljesen nélkülöző melankolikus felvételekben, de valószínű, hogy az értelmes női szíveket ma is hasonlóképpen megdobogtatnák, mint ahogyan negyven évvel ezelőtt tették. Baker hangszeres darabjai (pl. a Bocharial, a Russ Job, a Picture of Heath, Lucius Lu) sokkal elevenebb, természetesebb világba visznek, a kitűnő témák valósággal szárnyakat kapnak a gördülékeny szólóktól. Nem véletlenül, hiszen a trombitás partnerei között a nyugati part olyan neves muzsikusait találjuk, mint Jack Montrose, Bud Shank, Richie Kamuca, Phil Urso és Art Pepper szaxofonosok, Russ Preeman és Bobby Timmons zongoristák, Leroy Vinegar és Carson Smith bőgősök, Shelly Manne és. Peter Litmann dobosok. Gondosan megkomponált, világos szerkezetű, dallamos, visszafogottan lüktető zene ez olyan korból, amikor ezek a szemporitok még értéknek számítottak.
Duke Ellington hatalmas életművének (csaknem kétezer darabot komponált) jó része néhány örökzöld kivételével máig ismeretlen Magyarországon. A század legjelentősebb dzsessz-zeneszerzője, jóllehet a negyvenes évektől többtételes, nagyobb lélegzetű műveket is alkotott, mindenekelőtt rövid, három-négy perces darabjaival tett szert nagy népszerűségre világszerte. Ahogyan maga fogalmazta, fő hangszere a zenekara volt, pontosan tudta, melyik muzsikusa mire képes, és a szólamokat az ő alkatukra szabta. A Blue Note tizenkét Számot tartalmazó válogatása a híres Satin Doll eredeti, 1953-as felvételével indít, és tartalmazza a hasonlóképpen ismert Take The Train és a Caravan egy-egy változatát is. Az előbbi a 70. születésnapját köszöntő koncerten 1969-ben hangzott fel, az utóbbi a Charles Mingus bőgős és Rufus Jones dobos társaságában 1962-ben készített, a „Duke" nyitottságát példázó Money Jungle lemez különleges darabja. A sokszínű összeállítás vonzó közelképbe hozza a koncerten és stúdióban, nagyzenekar élén és trióban egyaránt tevékenykedő muzsikust, akinek zenéje ötletdús hangszereléseivel, modern hangzásával és lendületes swingjével ma is úgy hat, hogy az ember lába képtelen nyugton maradni hallgatása közben.
(Új Magyarország, 1997)