A stílus maga a stílus
A véletlen úgy hozta, hogy két kormánypárti rendezvényen volt alkalmam részt venni a közeli napokban.
Az egyik eseményt Szekeres Imre MSZP-frakcióvezető jegyezte, aki munkaebédre hívta meg a vidéki lapok vezetőit egy fővárosi szálloda különtermébe. Az ilyen találkozók a polgári demokráciákban gyakoriak, mindkét fél épülésére szolgálnak, mert lehetővé teszik a közvetlen információcserét. A megadott időpontban eredendő kíváncsisággal léptem át a terem küszöbét. Az ajtóban kedves hölgy fogadott, maga a vendéglátó odabent hosszú, terített asztal közepén üldögélt, és társalgott a korábban érkezettekkel.
Voltak kollégák - feltehetően régi ismerősök -, akik odaléptek hozzá, és kezet fogtak vele, mások viszont tanácstalanul kerestek helyet maguknak az asztal mellett. Egyesek fejében felvillantak az etikett szabályai: mármint az, hogy a házigazdának az ajtóban állva személyesen illik fogadnia a vendégeket. Itt nem ez történt, s a tapintatlanság régi idők rossz emlékű alá- és fölérendeltségi viszonyait idézte fel az érkezők egy részében. Akadtak, akik fejéből ezt az amúgy közvetlen és informatív beszélgetés sem tudta kitörölni az ebéd két órája alatt.
A másik meghívás a miniszterelnök szokásos sajtókonferenciájára szólt. Nyilvánvaló, hogy a kezdeményezés a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a kormányfő PR (azaz önmenedzselő) tevékenységének része, havonta automatikus lehetőséget teremt Horn Gyulának arra, hogy a televízió nagy nyilvánossága előtt jelenhessen meg. (Kérdés, mégpedig költői: vajon a szervezőknek miért nem jutott ez eszükbe Antall József idején?) Nem volna ezzel semmi gond, a politikát, mint tudjuk, nemcsak csinálni kell, hanem „kommunikálni” is. Van azonban két zavaró mozzanat a kedves randevúban.
Az egyik az, hogy a jelenlévők száma miatt (az ülepek pontos rend szerint foglalhatják el a számukra kijelölt széket: elöl az országos médiumok, aztán a vidéki napilapok, majd a hetilapok és egyebek) nem kerül minden kérdezőre sor, vannak tehát kollégák, akik esetleg hónapokon keresztül hiába nyújtogatják karjukat, a szónok tekintete mindig elsiklik fölöttük. A másik kiábrándító jelenség a miniszterelnök lekezelő, flegma, kioktató stílusa. Horn Gyula - régi beidegződésből? a hatalom tudatából? - úgy válaszol a támadónak egyáltalán nem mondható kérdésekre, ahogyan kénye-kedve diktálja. A rázós témákat kikerüli vagy elkeni, a neki nem tetsző kérdést leszólja, a kérdezőt megszégyeníti. Legutóbb a Magyar Nemzet jobb sorsra érdemes tudósítója kapott egyet a fejére, hogy alig bírta kiheverni.
Bizony, a sajtótalálkozó e két tapasztalata kétségessé teszi a kalandért 450 kilométert utazó, egy napját feláldozó újságíró számára azt, hogy érdemes-e önként és dalolva asszisztálnia a 45 percnyi, leleményesen kitalált és levezényelt PR-munkához. Hogy szólt a régi mondás? Elvtársaim, ez van, ezt kell szeretni. Szabad legyen az új idők jogával élve hozzátenni: nem kell szeretni.
(Hajdú-Bihari Nap, 1996)