A vélemény szabad
Nem akármilyen vasárnap volt a legutóbbi: megmozdult a fél ország, sorsdöntő kérdésben adta le szavazatát a lakosság politikailag tudatosnak nevezhető része.
A népszavazás kiírását megelőző parlamenti huzakodás és az idő rövidsége elejét vette annak, hogy a nemzet jövőjét hosszútávra meghatározó ügyben a választók tisztázó vitákat követően, kellő tájékozottság birtokában, az érvek és az ellenérvek, az előnyök és a hátrányok tudatában járulhassanak az urnákhoz. A politikai érdekek belehajszolták az országot ebbe a szavazásba, és most mindenki a maga szájíze szerint magyarázhatja a bizonyítványt a választók és a nyugati közvélemény előtt.
A hét a NATO jegyében telt el a hazai tömegkommunikációban is. A rádióban alig akadt olyan híradás, amelyikben valamilyen formában ne szerepelt volna a csatlakozás kérdése. Teljes gőzzel működött a gépezet, a szerkesztés, műsorkészítés megannyi rafinált eszköze állt a meggyőzés szolgálatában. A kormány és a közszolgálati médiumok irányítói vélhetően úgy gondolták, hogy ha már az érdemi felkészítésre, a témának a döntést előkészítő árnyalt, elemző bemutatására rövid az idő, nincs más választás, mint a tömegkommunikáció bevetésével, átfogó kampánnyal az igen szavazat mellett mozgósítani a lakosságot. Nos, az eredmény igazolta a befektetett energiákat, ám a történtek a demokrácia működési gyakorlatát illetően komoly megfigyelésekre adnak okot.
Tegyük fel, hogy a kormány nem a NATO-csatlakozás, hanem annak elutasítása mellett akarja mozgósítani az országot. A népszavazás kiírásának minden politikai feltétele adva van, a koalíció olyan többséggel rendelkezik a parlamentben, hogy játszi könnyedséggel keresztülvihetné ebbéli akaratát is. Aligha kétséges, hogy a Freedom House amerikai jogvédő szervezet jelentése szerint csak részben szabad magyar sajtó milyen magatartást tanúsítana a koalíciós javaslatot illetően. Téved-e, aki arra következtet, hogy gombnyomásra beindulna a gépezet, a híradásokban, a háttérműsorokban, az elemzésekben egymás után hangzanának el az atomfegyverek telepítésével fenyegető, a várható kiadásokat és az orosz érzékenységet meggyőzően taglaló közlések? Természetesen szóhoz jutnának az ellenvéleményt képviselők is, este tizenegy óra után vagy a hírműsorokban semlegesítő környezetbe illesztve. Két-három heti intenzív „tájékoztatáspolitika " elegendő volna ahhoz, hogy a lakosság többsége magáévá tegye az indokokat, és a szavazáson elvesse a csatlakozás gondolatát.
Aggodalomra szerencsére semmi ok. Ez a képzelet játéka, a független magyar közszolgálati rádióban ilyesmi nem történhetne meg.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)