Az utolsó magyar királyfi

 

Családi neve eltérő érzelmeket vált ki a Lajtától keletre, halálának híre mégsem hagy sen­kit közömbösen a Kárpát-medencében. Habsburg Ottónak, az utolsó osztrák császár és magyar király 1912-ben születet legidősebb fiának az élete két év híján egy teljes évszázadot fogott át: Európa és benne Magyarország történelmének talán minden addiginál nagyobb megrázkód­tatásokkal terhes időszakát.

Debrecen, 1989

Királynak született, demokrataként halt meg. 10 évesen trónörökös, 18 évesen a Habs­burg dinasztia feje lett, a száműzetés portugáliai és amerikai évei után Németországban talált otthonra. Trónfosztott család sarjaként növekvő szerepet vállalt a kontinens politikai életében. A keresztény értékeken nyugvó európai egység híveként 1936-ban a Nemzetközi Páneurópai Unió tagja, 1973-tól elnöke, 1979-től két évtizeden át az Európai Parlament keresztény-szociális CSU-frakciójának tagja. 1989-ben a Parlament alelnökévé választották. Ausztriának, Horvátországnak, Magyarországnak és Németországnak egyaránt állampolgára volt, több nyelven, így magyarul is kitűnően beszélt.

Édesapja, IV. Károly az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően kétszer is megpróbált visszatérni a magyar trónra, de ettől 1921-ben végleg megfosztották. Ottó így vélekedett a magyar koronáról: „Szent István koronája sohasem volt egy bizonyos államforma jelképe. Ő tudatosan fordult a pápaság felé. Onnan kapta a szent koronát. De ez a korona ak­kor sem jelentette azt, hogy a királyé, hanem, hogy a nemzet a szabad nyugat felé és a keresz­ténység felé fordult. A magyar szent korona tehát nem a királyságnak, hanem a nemzetnek a szimbóluma. Kapcsolat Európa felé, mert jelképezi, hogy Magyarország egy közös Európának mindig tagja volt és lesz.”

Mindig magyarnak (is) vallotta magát, Magyarországról mint hazájáról, a magyarokról mint honfitársairól beszélt. „A magyar nemzet iránti szolidaritás hozott ide. Hetven évig Ma­gyarországon kívül éltem, és megtartottam a magyar nyelvemet, a magyar érzésemet. Azok, akik külföldön vannak, talán jobban szeretik a hazájukat, mint azok, akik mindig itthon élnek” – fogalmazott.

Óriási érdeklődés kísérte útját, amikor 1989. június 20-21-én a Magyar Demokrata Fórum debreceni szervezetének meghívására Kelet-Magyarországra, közelebbről Debrecenbe láto­gatott. Előtte három Habsburg császár is járt a kálvinista városban, ő azonban túllépett ősein: felkereste a Református Kollégiumot, a Nagytemplomot, a Szent Anna plébániát. Arra is kíváncsi volt, holt ült az Oratóriumban Kossuth, és ékes magyar nyelven kívánt szép jövendőt a Kollégiumnak.

A Kossuth egyetem díszudvarát zsúfolásig töltő közönség előtt magyar nyelven tartott nagy hatású beszédet. „A totális államok hosszabb távlatban nem képesek a szabad nem­ze­teket megelőzni. Magyarország érdeke a nehéz gazdasági helyzetben segítséget kapni, liberalizálni az országot, és a demokráciát úgy bevezetni, hogy tartós legyen” – tett hitet a demokratikus átalakulás, az ország európai integrációja mellett. Este az Aranybikában részt vett azon a kötetlen vacsorán, amelyen a kelet-európai átalakulás fontos eseményévé váló Páneurópai Piknik ötlete az MDF-esekkel folytatott beszélgetés közben megfogalmazódott.

A személye iránti megbecsülés jeleként 1989-ben a Kisgazdapárt köztársasági elnöknek jelölte, ő azonban ezt akkor nem tartotta időszerűnek. Családja révén továbbra is szorosan kötődött az országhoz: György fia a magyar kormány utazó nagyköveteként tevé­kenykedett.

Habsburg Ottó Magyarország iránt elkötelezett, érdeklődő, közvetlen, rokonszenves sze­mélyiség volt. Tudatos konzervatív, ahogyan önmagát meghatározta: „A konzervatív az az ember, aki megvalósítja azokat a reformokat, amelyekről a baloldaliak rendszerint csak fe­csegnek. A konzervatív azt érzi, hogy a történelemben vannak olyan értékek, amelyeket meg kell tartani.”

Így tarthatjuk meg mi is az utolsó magyar királyfit jobbik énünk emlékezetében.

(Hajdú-bihari Napló, 2011)