Horn-fok
Vannak polgári demokráciák, ahol a pártkongresszusoknak nincs különösebb tétjük: egyfajta szocializációs fórumként szolgálnak, ahol mindenki jól kibeszélheti magát (és a másikat), demonstrálható az egység, ám az érdemi döntések, stratégiai tervek nem ott születnek.
E tekintetben az MSZP hétvégi nagy találkozója egészen formásan idézte a demokráciát. Hogy sok volt a beszéd, az természetes, hogy (majdnem) minden szép és jó, az elvárható a profi pártpolitikusoktól, hogy a Kádár-rendszer sem volt teljesen romboló, s hogy ez a kormány sikerrel kerülte el az előző kabinet úgymond zsákutcába vezető politikájának folytatását, ugyancsak lazán elővarázsolt ideológiai balzsam a küldötteknek és az ország alulképzett polgárainak. Arra persze, hogy az amúgy a polgári demokráciák kormányzó pártjainak kongresszusaira is jellemző, optimista jövőkép mennyire igazolódik be, majd az 1998-as választás ad választ, s addig még sok víz lefolyik a Keleti-főcsatornán.
A bennfentesek természetesen jó ideje tudták, hogy a lényeg, mármint a belső erőviszonyok kérdése már a felkészülés során (netán a pénteki zárt ülésen) eldőlt, a kapitány kétfrontos harca sikerrel járt, vetélytársait, a szakszervezeti lobbistákat és az SZDSZ-szimpatizánsokat ügyesen kimanőverezte a vezető testületekből. A pártegység – e szép emlékű meghatározás – tehát erősödött, a kormány ellenében nem jött létre erős hatalmi centrum az elnökségben, a Magyar Szocialista Párt határozottabban vághat neki a szerkezetátalakítás következő alapvető teendőjének, az államháztartás reformjának.
Ez a kongresszus a pártelnök-miniszterelnök Horn Gyula akaratának érvényesülését hozta. Hogy ezt milyen kamarilla-módszerekkel érte el, annak nincs jelentősége, mondhatni belügy. Sokkal fontosabb ennél az, hogy a kocka el van vetve, az MSZP-t most már semmi nem tarthatja vissza a megkezdett út végigjárásától, attól, hogy szocialista párt létére befejezze a piacgazdasági viszonyok kiteljesítését Magyarországon. A rendszerváltozás hatodik évében ezt várja a világ a magyar kormánytól, s erre számít az ország lakosságának távlatosan gondolkodó része is. Más kérdés, hogy az alagút végén még nem dereng a fény, s az állampolgárok hetven százaléka vesztesként, egyre reménytelenebb körülmények között éli meg az átalakulást. Hogy miként lehet a reformokat továbbvinni úgy, hogy a kormány a szavazók körében ne veszítse el esélyeit a következő választásig - a hátralévő két év nagy feladványa a szocialistáknak. De hát nem azért szereztek oly sok hasznos tapasztalatot a munkásmozgalomban, hogy ne találnának frappáns megoldást erre a problémára is.
(Hajdú-Bihari Nap, 1996)