Karizma
Az utóbbi napokban két tekintélyes külföldi lap is elemzést közölt Magyarországról. A The Washington Post és a londoni The Guardian rendkívül kedvező képet festett a magyar átalakulásról, a demokrácia és a piacgazdaság megteremtésének esélyeiről.
Az elismerő beszámolók külön méltatták Antall József miniszterelnök személyét, megállapítva, hogy a szeretetre méltó egyéniségnek nem sok köze van a hatékony politikai vezetéshez, mivelhogy a magyarok nem különösebben kedvelik és tisztelik miniszterelnöküket. Ennek oka az – így a tudósítók –, hogy Antallból hiányzik a karizma; egyénisége szikár, elutasító, és gyakran unalmas előadásokra ragadtatja magát.
Nem tudni, hogy a cikkírók mennyi időt töltöttek a miniszterelnök közvetlen közelében, de hogy alaposan ismerik a hazai sajtó idevágó axiómáit, az bizonyos. Ez a társasjáték már a koalíciós kormány megalakulásának pillanatában elkezdődött, a neve fehér-fekete, szabályai igen egyszerűek, a két szín kombinatív használatára épülnek. Az előbbi az „ártatlan tekintetű, pártok felett álló, jóságos" köztársasági elnök, az utóbbi a „dölyfös nézésű, rideg, tekintélyelvű" miniszterelnök képének kialakítására szolgált. Csoda-e, ha a választás után alig két hónappal már megjelentek azok a közvélemény-kutatási mutatók, amelyek azóta is kétszer olyan népszerűnek láttatják „mindenki Árpi bácsiját", mint az akármilyen nézésű „Antalljózsit"? A felelősség közötti különbség megítéléséről nem készültek felmérések.
Hogy ki a karizmatikus egyéniség, a nemzetközi politikai életben jóindulatú mosollyal kísért, botcsinálta politikus Havel elnök, vagy a céltudatosan, taktikusan tevékenykedő, ám „rátarti, türelmetlen, sértődékeny" Antall József, arról nekünk, magyaroknak nem illő véleményt mondanunk. A tudósítók különben is megfogalmazták benyomásaikat. Itt és most azonban annyit talán szabad megállapítanunk, hogy ha ezen múlnak az eredmények és a sikerek, Magyarországnak akár soha ne legyen karizmatikus miniszterelnöke.
(Hajdú-bihari Napló, 1992)