Korunk hőse I
Az alapfokú szemináriumokon úgy tanítják, hogy a demokrácia a hatalommegosztás technikája. Abban különbözik a totalitárius rendszerektől, hogy korlátozza a képviseleti testületek jogkörét, egyensúlyt teremt a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ágak között, azaz kordában tartja a kizárólagosságra törekvést, az emberben eredendően rejlő uralkodási hajlamot, és négyévenként lehetővé teszi á torzulások korrekcióját.
Él Hajdú-Bihar megyében egy politikus, aki a demokrácia hatodik évében olyan áldozatokat hoz a közért, mint kevesen mások. Neve - van, aki nem ismeri? - Lukovics András. A művelődésügy szakembere, a Kölcsey Ferenc Megyei-városi Művelődési Központ igazgatója, boldog családatya. Mindezeken túl még: a megyei közgyűlés tagja, az MSZP megyei frakciójának vezetője, a Debrecen Városi Közgyűlés tagja, az MSZP városi frakciójának vezetője, a városi kulturális bizottság elnöke, a megyei egészségügyi és szociálpolitikai bizottság tagja, a Debreceni Vízmű Rt. igazgatóságának tagja, és valamit biztosan kifelejtettünk.
Vannak, akik még emlékeznek arra, hogy Lukovics András már a szocializmus éveiben a művelődésügynek szentelte életét. Hasznos tanácsaival, operatív közreműködésével jelentős szerepet játszott az MSZMP művelődéspolitikai elveinek megvalósításában. A párt és a kormány megbízott benne, szolgálatait nagyra értékelte, így kerülhetett a művelődési központ élére. Politikai tevékenysége a rendszerváltozással sem szakadt meg. Párttagkönyvéből elmaradt az egy M betű, és 1994-ben már ő irányította az MSZP-t sikerre vezető választási kampányt, mint mondják, csak úgy égtek a telefonvonalak a művelődési központban. Az önkormányzati választásokon Debrecen polgármester jelöltjeként vetette magát a küzdelembe, ám nemes versengésben alulmaradt az ellenjelölttel szemben.
És itt vagyunk most, 1996-ban, amikor azt látjuk, hogy Lukovics András továbbra is fáradhatatlan odaadással veszi ki részét a megye és a megyeszékhely ügyeinek intézéséből, alig van nap, hogy neve valamilyen ülés, tanácskozás, köztett kapcsán fel ne tűnne a helyi médiumokban. Ám megálljunk egy szóra. Mert miközben nagy elismeréssel adózunk teljesítményének, emberfeletti szerepvállalásainak, egyre nagyobb aggodalommal figyeljük e pusztító önfeláldozást. Hiszen, bár derék termetű, ő is csak homo sapiens, még ha politicus is, véges mennyiségű energiával és életerővel, s az ő napja is csak 24 órából áll. Nem pusztán arra utalunk, hogyan férhet idejébe mindeme funkciók maradéktalan ellátása (bár ez is megérne egy misét), hanem attól tartunk, a folyamatos feszültség, az idegi megterhelés felőrli egészségét, és a gyarló test összeroppan a ránehezedő feladatok súlya alatt.
A jó ügy képviselete felhatalmaz bennünket arra, hogy éljünk a nyilvánosság eszközével. Tudjuk, manapság nem szokás ilyen közvetlen módon beavatkozni a politika belügyeibe, de a nyugtalanság arra késztet bennünket, hogy felhívjuk választópolgárai, párt- és frakciótársai figyelmét: vigyázat, uraim, veszélyben egy ember, veszélyben egy politikus. Kérjük, mérlegeljék: ez most már nem pusztán az országért, a megyéért, a városért áldozatokat hozó, a közösségért élő polgártársunk magánügye. Ami előttünk játszódik, mindnyájunkra tartozik. Sorsát szem előtt tartva, de mindnyájunk érdekében kérjük, vigyázzanak rá, óvják őt. Állítsák meg Lukovics Andrást!
Amíg nem késő.
(Hajdú-bihari Napló, 1996)