Korunk Hőse II

 

Az alapfokú szemináriu­mokon úgy tanítják, hogy a demokrácia a hatalom­megosztás techni­kája. Ab­ban különbözik a totalitá­rius rendszerektől, hogy korlátozza a képviseleti testületek jogkörét, egyen­súlyt teremt a törvényho­zó és a végrehajtó hatalmi ágak között, azaz kordá­ban tartja a kizárólagos­ságra törekvést, az ember­ben eredendően rejlő ural­kodási hajlamot, és négy­évenként lehetővé teszi a torzulások korrekcióját.

Él Hajdú-Bihar megyé­ben egy politikus, aki a demokrácia hatodik évé­ben olyan áldoza­tokat hoz a közért, mint keve­sen mások. Neve - van, aki nem ismeri? - Szabó Lu­kács. Vég­zettségét tekint­ve közgazdász, foglalko­zását illetően vállalkozó, boldog családatya. Mind­ezeken túl még: a MIÉP országos alelnöke, megyei szervezetének elnöke, a megyei közgyűlés tagja, a megyei egészségügyi és szociálpolitikai bizottság vezetője, a megyei munka­ügyi tanács póttagja, a Debrecen városi közgyű­lés tagja, frakcióvezető-helyettes, a gazdasági bi­zottságalelnöke, a Debre­ceni Vízmű Rt. felügyelő bizottságának elnöke, a Debreceni Épü­let­kezelő és Szolgáltató Rt. igazga­tóságának tagja, a millecentenáriumi bizottság tagja, és va­lamit biztosan kifelejtettünk.

Vannak, akik még em­lékeznek arra, hogy Sza­bó Lukács életét mennyi­re megkeserítették a szo­cializmus évei. Származása miatt hátrányok érték. Ő magánkertészetének létrehozásával védekezett a kollektivizmus pusztító eszméje ellen. A rendszer végnapjaiban csatlako­zott az első demokratikus mozgalomhoz, az MDF debreceni szervezetéhez. Főszerepet játszott a ta­nácsköztársasági emlék­mű elmozdításában, a szovjet katonai repülőtér demilitarizálásában és számos, a város lakossá­gának érdekeit szolgáló akció kitermelésében és le­bonyolításában. Fárado­zását honorálta a társa­dalmi fordulat: az 1990-es első demokratikus vá­lasztásokon pártja megyei listájának vezetőjeként országgyűlési képviselő lett. A rendszerváltozás iránya és mértéke azon­ban nem elégítette ki, igazságérzete sugallatára a ciklus lejárta előtt szer­ve­zetet váltott: csatlako­zott a Magyar Igazság és Élet Pártjához, amelynek utóbb országos al­el­nö­kéve választották.

És itt vagyunk most, 1996-ban, amikor azt lát­juk, hogy Szabó Lukács továbbra is fárad­hatatlan odaadással veszi ki részét a megye és a megyeszék­hely ügyeinek intéséből, alig van nap, hogy neve valamilyen ülés, tanácsko­zás, köztett kapcsán fel ne tűnne a helyi médiumok­ban. Ám megálljunk egy szóra. Mert miközben nagy elismeréssel adózunk teljesítményének, ember­feletti szerepvállalásainak, egyre nagyobb aggoda­lommal figyeljük e pusztí­tó önfel­áldozást. Hiszen, bár derék termetű, ő is csak egy homo sapiens, még ha politicus is, véges mennyiségű energiával és életerővel, s az ő napja is csak 24 órából áll. Nem pusztán arra utalunk, ho­gyan férhet idejébe mind­eme funkciók maradékta­lan ellátása (bár ez is meg­érne egy misét), hanem at­tól tartunk, a folyamatos feszültség, az idegi megter­helés felőrli egészségét, és a gyarló test összeroppan a rá nehezedő feladatok súlya alatt.

A jó ügy képviselete felhatalmaz bennünket arra, hogy éljünk a nyil­vánosság eszközével. Tudjuk, manapság nem szokás ilyen közvetlen módon beavatkozni a po­litika belügyeibe, de a nyugtalanság arra késztet bennünket, hogy felhív­juk választópolgárai, párt- és frakciótársai fi­gyelmét: vigyázat, uraim, veszélyben egy ember, ve­szélyben egy politikus. Kérjük, mérle­geljék: ez most már nem pusztán az országért, a megyéért, a városért áldozatokat hozó, a közösségért élő polgártársunk magán­ügye. Ami előttünk ját­szódik, mindnyájunkra tartozik. Sorsát szem előtt tartva, de mindnyájunk érdekében kérjük, vi­gyázzanak rá, óvják őt. Állítsák meg Szabó Luk­ácsot!

Amíg nem késő.

(Hajdú-bihari Nap, 1996)