Korunk Hőse II
Az alapfokú szemináriumokon úgy tanítják, hogy a demokrácia a hatalommegosztás technikája. Abban különbözik a totalitárius rendszerektől, hogy korlátozza a képviseleti testületek jogkörét, egyensúlyt teremt a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ágak között, azaz kordában tartja a kizárólagosságra törekvést, az emberben eredendően rejlő uralkodási hajlamot, és négyévenként lehetővé teszi a torzulások korrekcióját.
Él Hajdú-Bihar megyében egy politikus, aki a demokrácia hatodik évében olyan áldozatokat hoz a közért, mint kevesen mások. Neve - van, aki nem ismeri? - Szabó Lukács. Végzettségét tekintve közgazdász, foglalkozását illetően vállalkozó, boldog családatya. Mindezeken túl még: a MIÉP országos alelnöke, megyei szervezetének elnöke, a megyei közgyűlés tagja, a megyei egészségügyi és szociálpolitikai bizottság vezetője, a megyei munkaügyi tanács póttagja, a Debrecen városi közgyűlés tagja, frakcióvezető-helyettes, a gazdasági bizottságalelnöke, a Debreceni Vízmű Rt. felügyelő bizottságának elnöke, a Debreceni Épületkezelő és Szolgáltató Rt. igazgatóságának tagja, a millecentenáriumi bizottság tagja, és valamit biztosan kifelejtettünk.
Vannak, akik még emlékeznek arra, hogy Szabó Lukács életét mennyire megkeserítették a szocializmus évei. Származása miatt hátrányok érték. Ő magánkertészetének létrehozásával védekezett a kollektivizmus pusztító eszméje ellen. A rendszer végnapjaiban csatlakozott az első demokratikus mozgalomhoz, az MDF debreceni szervezetéhez. Főszerepet játszott a tanácsköztársasági emlékmű elmozdításában, a szovjet katonai repülőtér demilitarizálásában és számos, a város lakosságának érdekeit szolgáló akció kitermelésében és lebonyolításában. Fáradozását honorálta a társadalmi fordulat: az 1990-es első demokratikus választásokon pártja megyei listájának vezetőjeként országgyűlési képviselő lett. A rendszerváltozás iránya és mértéke azonban nem elégítette ki, igazságérzete sugallatára a ciklus lejárta előtt szervezetet váltott: csatlakozott a Magyar Igazság és Élet Pártjához, amelynek utóbb országos alelnökéve választották.
És itt vagyunk most, 1996-ban, amikor azt látjuk, hogy Szabó Lukács továbbra is fáradhatatlan odaadással veszi ki részét a megye és a megyeszékhely ügyeinek intéséből, alig van nap, hogy neve valamilyen ülés, tanácskozás, köztett kapcsán fel ne tűnne a helyi médiumokban. Ám megálljunk egy szóra. Mert miközben nagy elismeréssel adózunk teljesítményének, emberfeletti szerepvállalásainak, egyre nagyobb aggodalommal figyeljük e pusztító önfeláldozást. Hiszen, bár derék termetű, ő is csak egy homo sapiens, még ha politicus is, véges mennyiségű energiával és életerővel, s az ő napja is csak 24 órából áll. Nem pusztán arra utalunk, hogyan férhet idejébe mindeme funkciók maradéktalan ellátása (bár ez is megérne egy misét), hanem attól tartunk, a folyamatos feszültség, az idegi megterhelés felőrli egészségét, és a gyarló test összeroppan a rá nehezedő feladatok súlya alatt.
A jó ügy képviselete felhatalmaz bennünket arra, hogy éljünk a nyilvánosság eszközével. Tudjuk, manapság nem szokás ilyen közvetlen módon beavatkozni a politika belügyeibe, de a nyugtalanság arra késztet bennünket, hogy felhívjuk választópolgárai, párt- és frakciótársai figyelmét: vigyázat, uraim, veszélyben egy ember, veszélyben egy politikus. Kérjük, mérlegeljék: ez most már nem pusztán az országért, a megyéért, a városért áldozatokat hozó, a közösségért élő polgártársunk magánügye. Ami előttünk játszódik, mindnyájunkra tartozik. Sorsát szem előtt tartva, de mindnyájunk érdekében kérjük, vigyázzanak rá, óvják őt. Állítsák meg Szabó Lukácsot!
Amíg nem késő.
(Hajdú-bihari Nap, 1996)