Avantgárd a kredencben (Don Cherry, Ornette Coleman)

A jazz és az azt addig tánczenének (is) tekintő közönség eltávolodása a negyvenes években a bebop stílus megjelenésével kezdődött, majd a hatvanas években a zenei és társadalmi tilta­kozás talaján fogant free (szabad) irányzat színre lépésével teljesedett ki (be). A free szakított mindazzal, amit az új nemzedék kiürült formalizmusnak, a kreativitás szárnyalását megbék­lyózó kötöttségnek tartott: a dallam hegemóniájával, a téma-rögtönzés-téma struktúrákkal, a harmóniasorra épülő improvizációval, az egyenletesen lüktető ritmussal. A meghatározott for­mák helyébe a személyiség felszabadításának és muzsikusok interaktivitásának esztétikája lépett. Cecil Taylor, Ornette Coleman, John Coltrane, Archie Shepp, Sun Ra lázadó és lázító, sok vonatkozásban a kortárs zene törekvéseivel rokonítható, ám attól az improvizáció és a rit­mus hangsúlyos szerepe miatt mégis alapvetően különböző zenéje forradalmi változást hozott a jazz történetébe. A free olyan vízválasztó lett, mint a tizenkét fokúság a klasszikus zenében: végletesen megosztotta a jazz híveit és előadóit. 

Az avantgárdnak persze többnyire az a sorsa, hogy utolérje az idő, s a radikális formabontó törekvések rendszerint beépülnek a művészet fő áramába. Ez történt és történik az Ornette Coleman klasszikus kvartettjében az ötvenes-hatvanas évek fordulóján trombitásként nevet szerzett, majd önálló pályára lépett Don Cherry "Complete Communion" című, a free egyik alapművének számító lemezével is. Az 1965-ben rögzített, CD-n most kiadott anyag két húszperces, egyenként négytételes mű életre keltője kamaraegyüttes: Gato Barbieri szaxofonos, Henry Grimes bőgős, Ed Blackwell dobos és a trombitás Cherry. Az, ami akkor sokkolóan hatott, ma már a jazz bevett formanyelvéhez tartozik, s az újszerűséget lehántva jobban elő­tűn­nek a szerkezeti elemek is. A lényeg azonban változatlan. Cherry bebop gyökerű, kiszá­mít­hatatlan fordulatokra képes trombitálásával szemben termékenyítő kontrasztban áll Barbieri robosztus, a hangszer kifejezési határait feszegető szaxofonozása, s a két fúvós hangszer pár­beszédét végig izgalmasan pontozza vagy ellenpontozza a bőgő és a dob szabálytalan pulzálása. Ez a zene ma is a szabadság üzenetét hordozza. (Blue Note)

Mi történik akkor, amikor az avantgárd túllép önmagán? Vagy konszolidálódik (mint Archie Shepp esetében), vagy radikális attitűdjét megtartva újabb bejáratlan terrénumok felé veszi az irányt. Az altszaxofonos Ornette Coleman a hetvenes évek elején dolgozta ki un. "harmolodic" zenei koncepcióját, ami a ritmus, a harmónia és a tempó egyenrangúságának és párhuzamos mozgásának sokak által mindeddig nehezen értelmezhető elmélete. Az 1975-ben rögzített Dancing in Your Head c. lemez marokkói bennszülött muzsikusokkal készített két rövid felvételen kívül Coleman szimfonikus műve, a Skies of America egyik tételének feldolgozását tartalmazza két változatban. A harmolodikus himnusznak tekintett darabot a két elektromos gitár, basszusgitár, dob és altszaxofon alkotta Prime Time együttes szólaltatja meg. A repetitív téma – témácska –bemutatása valójában kiindulópont a szaxofonnak a többi hangszer kaotikus tobzódásából kiemelkedő, végeláthatatlan szólójához. Coleman elemében van: utalásokkal teli, invenciózus szaxofonozása egyedülálló teljesítmény. Akadt kritikus, aki hallgathatatlannak minősítette ezt a zenét; az bizonyos, hogy szállodák liftjeiben ritkán talál­kozhatunk vele. (Verve)

(Magyar Nemzet, 2000)