Sárospatak - új kikötő?
Múlt, hírnév, dicsőség. Sárospatak – ejti ki a nevet a művelt polgár, és a magyar történelmi nagy személyiségei, eseményei vonulnak el lelki szemei előtt. Okkal: a református kollégium valaha az ország minden részéből vonzotta a növendékeket, kisugárzó ereje messze túlnőtt a város határain. Emelkedett útirajzírók előszeretettel nevezik Bodrog-parti Athénnak a zempléni hegyek karéjában meghúzódó települést, s valóban, kevés magyar város büszkélkedhet ilyen megejtő földrajzi fekvéssel, szellemi arcéllel.
Patak mítosza ma is eleven. Évente turisták tízezrei látogatnak ide, az ország északkeleti csücskébe, megilletődötten végigjárják az iskolakert – református gimnázium – (újabban) művelődési ház – Bodrog-part – Rákóczi vár útvonalat, s aligha gondolnak arra, hogy csak az egyik Patakkal találkoztak. Mert a történelmi emlékeken, az épületeken, a vízen kívül van egy másik Patak, az Alma Materhez gyermeki szeretettel ragaszkodó egykori diákoknak az egész világot behálózó köre; és van egy harmadik Patak is, az ország szegény peremvidékén található, munkanélküliséggel, tőkehiánnyal, infrastrukturális elmaradottsággal küszködő, az év túlnyomó részében egészen hétköznapi életet élő, tizenötezer lakosú kisváros.
Nem illik kimondani, de elhallgatni sem lehet: Sárospatak történelmi jelentőségét századunkban előbb Trianon, majd a kommunista rendszer alapvetően megingatta. Azzal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és Erdély más országok része lett, Patak hatóköre drámaian beszűkült A kommunista diktatúra az államosítással és a négyosztályos gimnázium bevezetésével újabb csapást mért a Kollégiumra. Megszakadt a több évszázados protestáns vonal, a tanárok nagy nemzedéke a hetvenes-nyolcvanas évekre kihalt vagy nyugdíjba ment, s a négy évnyi pataki diáklét már nem eredményez olyan szoros kötődést az iskolához és a diáktársakhoz, mint tette azt annak előtt a nyolc osztályos gimnázium. A rendszerváltozás következtében a református egyházhoz visszakerült intézmény ma is a helyét keresi, miközben – a kívülálló számára érthetetlen okból – felépült a versenytárs, az állami Árpád vezér gimnázium.
A hetvenes évek végéig Sárospatak elhanyagolt, jelentéktelen kis vidéki településnek számított, s úgy tűnt, hogy már csak a múltjából él. Akkor azonban valami megmozdult. Talán az öregdiákok nem bírták már nézni a sorvadást, és mozgásba hozták a „pataki lobbit", talán dinamikus vezetők kerültek a város élére, mindenesetre elkezdődött a belváros rekonstrukciója: új utcák létesü1tek, átjárók nyíltak, nagyvonalú rendezői kéz nyoma látszott a fő utcán és környékén. Az új művelődési ház tervezésének sikerült megnyerni Makovecz Imrét, a magyar organikus építészet legeredetibb képviselőjét, s a felépült csodapalota a város építészeti nevezetessége lett (még akkor is, ha használói szerint funkcionálisan sok kívánnivalót hagy maga után). Makovecz később lakóházak, majd az ugyancsak nevezetessé vált Árpád vezér gimnázium tervezésével jelentősen hozzájárult az egyedi, humán léptékű városkép formálásához.
Ez azonban csak a külső. Ha a látogató a városban jár-kel, a polgárokkal beszélgetve borúlátó véleményekkel találja magát szemben. Azt mondják, hogy Pataknak van múltja – de jövőképe nincs. A város ugyan épül-szépül, ám irányításából hiányoznak a távlatos, nagy léptékű elképzelések. A rendszerváltozás óta még senki nem fogalmazta meg a település hosszú távú fejlesztési terveit; azt a stratégiai célt, amely minden döntést meghatároz. És többek szerint az egyetlen kitörési esélyt a történelmi és művelődési örökség adja, amelyre építve 10-15 éven belül kulturális és idegenforgalmi célponttá lehetne formálni Sárospatakot.
Ehhez adva vannak a természeti és környezeti feltételek. A hegyek karéja pazar látványként vonzza a szemet, a város bővelkedik történelmi aurájú koncert- és kiállítóhelyekben (Vár-templom, Református templom, Rákóczi-vár lovagterme, Várudvar, Vörös torony, Református Kollégium Repozitóriuma, Sárospataki Képtár, illetve a Művelődés Háza), erős a helyi képzőművészeti és zenei élet, vannak főiskolák, élénk az amatőr mozgalom. Ez azonban ma már önmagában kevés: ennek a célnak az eléréséhez új típusú kulturális-menedzseri és az idegenforgalom igényeire érzékeny vállalkozói szemléletre van szükség. Tény, hogy a kultúra ma Magyarországon vákuumba került: az állami támogatás csökkenését még nem ellensúlyozza a magán mecenatúra – szerepe például elhanyagolható a Művelődés Háza 45 millió forintos költségvetésében –, de ha az ország talpra áll, akkor ismét megnő az igény olyan szolgáltatások – utazás, kikapcsolódás, kulturális javak fogyasztása, konferenciaturizmus – iránt, amelyek egyelőre kevesek kiváltságának számítanak.
Patakon jelenleg a hagyományos intézményi szemlélet jegyében nagy költséggel működtetnek változó hatásfokú egységeket. A fejlett nyugat-európai országokban, ahol a kultúra képviseletére és védelmére egész iparág szerveződött, jó ideje a programszemlélet nyert létjogosultságot: az részesül támogatásban, aki érdekfeszítő és közönség centrikus programok tervével képes előállni. A kulturális beruházások munkahelyteremtő szerepe felismert lehetőség, a kultúra és az idegenforgalom összekapcsolása egy város gazdálkodása szempontjából természetes gyakorlat. Számtalan példája van annak, amikor egy település leleményes ötletemberei révén „kitalálja" magát, és valamilyen kulturális kínálattal ráírja a nevét a térképre. Pataknak óriási előnye, hogy már nem kell kitalálni, „csupán" a döntést meghozni és a módszert kidolgozni ahhoz, hogy mindaz az érték, ami itt az évszázadok során felhalmozódott, a város érdekében gazdasági haszonra legyen váltható.
Hogy ehhez van-e Sárospatakban elegendő erő, nem tudni. De azt igen, hogy talán egyik magyar város sem rendelkezik ilyen szellemi háttérországgal – a volt diákok hálózatával –, mint Patak. Ha a város ezt a kapacitást képes volna saját jövőjének szolgálatába állítani, felkészülten, kínálati helyzetben várhatná azt a napot, amikor Magyarország európai integrációja teljessé válik. S akkor nemcsak a nosztalgiázó öregdiákok, hanem az idelátogató hazai és külföldi vendégek is énekelhetnék: Bodrog partján van egy város...
(Hajdú-bihari Napló/Szó-Kép, 1996)