Régi dicsőség, új Európa

Hat hónapig Magyarországon a világ, de legalábbis Európa szeme. Az utóbbi fél évszázadban kétszer volt részünk ilyen figyelemben: 1956-ban és 1990-ben. A szovjet birodalom ellen fel­kelt magyar népre hősként tekintett a nemzetközi közvélemény, a kommunizmus bukása pe­dig a demokráciát hozta el Kelet-Európában. Egyik nélkül sem lehetnénk az Európai Unió tag­jai.

Kérdés, alkalmasak vagyunk-e a vezető szerep betöltésére. A külföldi sajtó tíz éve még a politikai stabilitás és a gazdasági fejlődés modelljének, az EU-csatlakozásra legérettebb jelölt­nek tartotta hazánkat. Egy évtizeddel később hatalmas adósságot felhalmozott, gyenge gazda­sági teljesítményt nyújtó, erkölcsileg szétzilált, politikailag megosztott Magyarország vette át az Európai Unió soros elnökségét.

Valami nagyon elromlott a Kárpát-medencében.

Szegénység, elhanyagoltság, slampos munkakultúra, szélsőséges individualizmus, hét­köznapi agresszió, jogsértések, korrupció – olyan kísérőjelenségei ezek a magyar életnek, amelyek nem férnek bele Európa nyugati felének felfogásába. Ez volna a négy évtizeden át elnyomott ország megújulásának a jele? Az 1990-ben beköszöntött szabadság kiteljesedése?

Vajon milyen eséllyel pályáznánk ma az Európai Uniós tagságra?

A nyugati országok lenéznek bennünket – panaszolja az egyik európai parlamenti kép­viselőnk. Lesújtó észlelet. De hogyan tekint az átlag magyar a szlovákokra, a románokra, az ukránokra?

Legelőször magunkba kellene néznünk. Hagyni a régi dicsőséget, Nobel-díjasainkat, ’56 emlékét. Minden népnek van múltja, viharos is. Arra kellene figyelni, hogy az asztalosok úgy gyalulnak-e, a taxisok úgy vezetnek-e, a pedagógusok úgy tanítanak-e, az orvosok úgy gyó­gyítanak-e, a politikusok úgy irányítanak-e, hogy az megfeleljen a kor elvárásainak. Nekünk. Európának.

Hat év alatt gyökeresen megváltozott a világ körülöttünk. Birtokba vettük a kontinenst, útlevél nélkül utazhatunk, munkát vállalhatunk, befektethetünk, ingatlant vásárolhatunk más országokban. A magunk szemével győződhetünk meg arról, hogy a Nyugat jóléte nem a kap­csolati tőkére, a törvények kijátszására, az adócsalásra, a közjavak eltulajdonítására, a hazug­ságra, a manipulációra épül. Hanem a műveltségre, a szaktudásra, a munkára, a morálra.

Nincs más út. Világrend van, Európai Unió van, kijelölt pályák vannak. Kicsik vagyunk, elmulasztottuk benépesíteni a rendelkezésünkre álló teret.

Lehetőségek azért akadnak. Tévedés azt gondolni, hogy az EU olyan, mint a KGST vagy a Varsói Szerződés, ahol minden döntést egy akarat szült. Brüsszel nem Moszkva, hanem fo­lyamatos egyeztetésekkel formálódó, közös entitás. Az EU-konform magatartás az ön­fel­adás szinonimája. Amelyik ország nem képviseli erőteljesen saját – nemzeti – érdekeit, hamar a kiszorítottak között találja magát.

A pénzügyi világválság felszínre hozta a kapitalizmus működési zavarait, elkerül­he­tet­lenné vált a rendszer újragondolása. Nem jutott nyugvópontra Európa egyesülésének eszméje sem. Önérdekek, belső ellentétek gátolják a tagállamok együttműködését. Lehetnek averziók a valóságtól elszakadt, túlméretezett, önreprezentáló brüsszeli bürokráciával szemben is.

Válaszok, megoldási javaslatok sokfelől érkezhetnek. Tőlünk is. De nem kivont karddal, kurucos nekiveselkedéssel, hanem céltudatos fellépéssel, taktikus érvrendszerrel, diplo­mati­kus érdekképviselettel.

EU-elnökségünk technikai és logisztikai értelemben sikerre van ítélve. Helyszínek, forrá­sok, szakemberek kellő mennyiségben és minőségben állnak rendelkezésre. Hogy az eldön­tendő kérdésekben, a kitűzött célokban milyen eredményt tudunk elérni, az soktényezős játszmák függvénye. Folyamatról van szó, amelynek egész Európa lehet a nyertese. Vagy a vesztese.

Magyarország sikere nem a hathónapos EU-elnökségen múlik. Hanem azon, hogy képes-e érvényes életstratégiát megfogalmazni, belső viszonyait rendezni, az új akarat mellé felso­ra­kozni, morálisan megújulni, gazdasági teljesítőképességét fokozni az átalakuló világrendben. Winston Churchill brit miniszterelnök vért, verítéket, könnyeket ígért a II. világháború meg­nyeréséhez. Nekünk nem a háborút, hanem a békét kell megnyernünk. Nem fog könnyebben menni.

(Hajdú-bihari Napló, 2010)