Zsidó újjászületés? (Kőbányai János)

A rendszerváltozással lehetővé vált az, hogy Magyarországon négy évtizeden át nem tag­lalt, mert nem taglalható kérdések a felszínre kerüljenek. Ilyen többek között a zsidó azonosságtudat újfajta megélése, reneszánsza.

Az elmúlt hét esztendőben a zsidóság köreiben megpezsdült az élet: kulturális és érdekvédelmi szervezetek, alapítványok, iskolák, szellemi műhelyek jöttek létre. Kőbányai János író, szociográfus, az 1989-ben indult Múlt és Jövő című zsidó folyóirat főszerkesztője. A 70-es, 80-as években a beatnemzedék és a csövesek krónikása volt, mígnem fölfedezte magában a zsidót.

• Hogyan történt ez?

– Magyarországon a beat és a csövesség marginális kulturális jelenségnek számított, a zsidók pedig kétezer éve a társadalom margóján élnek, és a másságnak, a peremlétnek a megtestesítői. Utólag visszanézve nem volt véletlen, hogy éppen ezekkel a témákkal foglalkoztam. 1982-ben, amikor elegem lett az itteni viszonyokból, világkörüli útra indultam, megfordultam az arab országokban, majd fél évet Izraelben töltöttem. Ott váltam zsidóvá, mert Izraelben a zsidóság olyasmi, amivel egy fiatalember azonosulni tud. Magyarországon minden, ami a zsidósággal volt kapcsolatos, szomorú, homályos, elhagyott, szedett-vedett, nem vonzó be-nyomást keltett.

• Mi volt a célja a Múlt és Jövő elindításával?

– Olyan teljesítménnyel akartam jelentkezni, amelyik vonzóvá teszi a zsidóságot a zsidók és a nem zsidók szemében. Ugyanakkor a lapot a világ és a magyar kultúra részének tekintem. Abban, hogy zsidó, benne van a magyar. A zsidó a magyarnál szélesebb fogalom: átfogja az egész zsidó-keresztény kultúrát. Ha azt mondom, keresztény, akkor zsidót is értek rajta, hiszen az annak az alapja... Célzatos és hamis tévedésnek tartom a kommunista rendszer állítását, hogy nem számít, ki honnan jön, s egy uniformis-világban kell feloldódni. Az emberi létezést csak úgy tudom elképzelni, hogy mindenki az, aki. Az, hogy valaki zsidónak születik, nem elhatározás kérdése, ez éppen olyan természetes létezési forma, mint bárki másé.

• Ön vallásos?

– A zsidó vallás cselekedetvallás. Nálunk azonos a vallás a néppel. Ha betartjuk a Tóra törvényeit, akkor jó zsidók vagyunk. A cselekedetet nem helyettesíti a hit megvallása. Szerintem zsidónak lenni jó. Általános érvénnyel: annak lenni jó, aki vagyok. Számomra azért is jó zsidónak lenni, mert hozzásegít ahhoz, hogy jó íróvá váljak. Ez tehát nekem jót tett; más kérdés az, hogy a társadalmi érvényesülésem szempontjából nem vált előnyömre.

• Hogyhogy?

– Mint író és folyóirat-szerkesztő megint a helyemre kerültem: a margóra.

• Pedig az utóbbi években a zsidóság, mint téma és élmény, jelenléte ugrásszerűen megnövekedett a magyar rádióban, a televízióban, a sajtóban, könyvkiadásban, a művészeti életben. Vannak olyan hangok, hogy Izraelben nem foglalkoznak annyit ezzel a kérdéssel, mint Magyarországon.

– A rendszerváltozással megszűntek a korábbi hazugságok, négy évtized generálszósza után vissza lehet térni az eredeti azonossághoz. Nagyon fontos, hogy az ember – bárhol él – ne fölszívódjon, hanem integrálódjon a társadalomba, a saját színéből, ízéből adjon, s másoktól átvegyen; de ehhez meg kell tartania önmagát.

• Az azonosságkeresés igénye a társadalom magyar részében is él, hiszen a korábbi rend­szerben ugyanúgy tabu téma volt a magyarságtudat, mint a zsidó eredet kérdése. Ez a kettős folyamat néha mintha egymás ellenében hatna, az értelmiséget a népi-urbánus fedőnévvel illetett, kiújult ellentét osztja meg.

– Ez tradicionálisan hamis vita. A kettő több, mint egy, a kettős gyökerűség gazdagít, s nem az ellentétek forrása. Ugyanakkor a zsidók – pontosabban zsidó származásúak – egy részének a hátsó nyúltagyába a századelőtől kezdődően olyan érzés fészkelte be magát, hogy igazuk van az antiszemitáknak, valóban nem tiszta, nem szép dolog zsidónak lenni. Ezek a zsidók szerették volna elfelejteni származásukat, és olyan ideológiát fejlesztettek ki, amely szerint mindenki egyenlő, csak az általános emberi számít. Tragikus sors – sors-stratégia – ez, valamitől el akartak távolodni, el is távolodtak, de sehova nem érnek cl.

• A zsidóság történetében a kiegyezéstől az I. világháborúig terjedő időszak aranykornak tekinthető. Ezt az időszakot az asszimiláció jellemezte, a zsidók beépültek a magyar társadalomba. Mi ma a zsidóság stratégiája? Asszimiláció, integráció vagy elkülönülés?

– Erre azért nem lehet pontos választ adni, mert nem folyamatos fejlődésről van szó, a magyar zsidóság nagy részét ugyanis a világtörténelemben páratlan módon legyilkolták. A megmaradók mind túlélők, akik véletlenül úszták meg a halálos ítéletet. A holocaust feldolgozására nem adott időt a történelem. Ilyen zavarodott állapotok jellemezték 1989-et, ami ma sem szűnt meg. Az azonosság visszanyerése a mi nemzedékünk feladata. Én azt, aki magát zsidónak tartja, nagyon élesen elkülönítem a zsidó származásútól.

• Magyarország 1990 után rendezte a kapcsolatait Izraellel. A határok megnyíltak, többen kivándoroltak, és a zsidó államban telepedtek le. Melyik az erősebb indíttatás manapság: menni vagy maradni?

– A zsidóság a szétszórtságának köszönheti fennmaradását. Fantasztikus csoda, hogy egy nép kétezer éven keresztül központ nélkül fennmaradhatott. Most helyreállt a rend, ismét van természetes központ. Az itt vagy ott, a vagy-vagy hamis kérdés. Központ és diaszpóra, szív és test: egymást eltéphetetlenül feltételező fogalmak. Úgy kell a világban szabadon közlekedni, hogy az ember megtartsa önmagát. A Múlt és Jövő nem asszimilációs, hanem integrációs létezési formát képvisel és ajánl. A magyar zsidók nagyobbik része azonban nem így gondolkodik.

•  Hanem hogyan?

– Kisebb részük azt vallja, hogy Izraelben a helyünk. Egyen-ketten el is mentek, de a többiek jól elvannak a zserbó süteményükkel. Amikor a zsidóságnak meg kellett határoznia magyarországi státusát, voltak, akik nemzetiségi státust próbáltak kicsikarni. Én ezt tevőlegesen elleneztem, mert mi államalkotó nép vagyunk, nem kisebbség. A modern magyar állam kialakításában 1848 után a zsidóság olyan mértékben vett részt, hogy jogot formálhat erre a minősítésre. A magyar zsidók egy része a beolvadást választja. Ez azért szomorú, mert a holocaust megmutatta e felfogás téves voltát.

• Lehet-e ezt a tragikus élményt úgy megemészteni, hogy a zsidóság újra megtalálja természetes életfeltételeit, létezési körülményeit Magyarországon? A magyar társadalomban vannak olyan vélemények, miszerint a zsidóságba engesztelhetetlenül, bosszúvágyat szülően beégetődött ez a tapasztalat.

 – Akik így beszélnek, azok rosszindulatúan tudatlanok a tárgyat illetően. Van olyan zsidó, aki a holocaust miatt gyűlöli a magyarokat, de az elhagyta az országot. Aki maradt, az a magyar nyelvet, kultúrát és az itteni létezést valamiféle irracionális szerelem okán fontosabbnak tartotta, mint elmenni, és itt vagy ott jól élni.

• A holocaust fölerősítette a zsidókban a kettős gyökerűség miatt egyébként is meglévő érzékenységet, Ennek esetenként hisztérikus megnyilvánulásai vannak, az egyedi kritikai megjegyzések hamar kiválthatják az antiszemitizmus vádját.

– Ha a zsidókat a holocaustban és azt megelőzően ért traumákat és csapásokat nézem, akkor nincs az az érzékenység, ami ne volna indokolt. Az a baj, hogy Magyarországban még mindig nem ment végbe a katarzis, a nagy kibeszélés. Az a hisztérikus, aki nem biztos önmagában. Az említett vaktában kiosztott „antiszemita" vádakat általában nem a zsidók, hanem a zsidó származásúak osztogatják. Az 1994-es választások ötven évre visszamenő fénycsóvát gyújtottak. Megvilágították, hogy nem a magyar nép irtotta ki a zsidókat, hanem a külföldi segítséggel a hatalmat megkaparintó kisebbség. 1994-ben a tévében, a rádióban, a sajtóban folyó erős antiszemita propaganda ellenére a nyíltan antiszemita párt olyan kevés szavazatot kapott, hogy az már nem is normális.       

(Hajdú-bihari Napló, 1998)