Amerika segít, ha magunkon segítünk

Washington - Az Egye­sült Államok kormánya számára stratégiai kérdés a kelet-európai demokratikus átalakulás sikere. Ellentétben a magyarországi vélekedésekkel, az USA törvény­hozása pontos ütemterv alapján segíti a térséget.

Egy utóbbi magyarországi köz­vélemény-kutatás szerint a ma­gyarok elégedetlenek azzal a segítséggel, amit eddig az Ame­rikai Egyesült Államok a demok­ratikus átalakításhoz nyújtott. A hazai híradások alapján az ember tagadhatatlanul azonosul ezzel a felszínes vélekedéssel. Ha azonban valaki áttanulmá­nyozza azokat a dokumentu­mokat, amelyek az áprilisi wa­shingtoni kongresszusi meghall­gatások előterjesztéseit tartal­mazzák, rájöhet arra, hogy a valóságban egészen más a helyzet.

Amerika nem tétlen­kedett a demokratikus átalaku­lással kapcsolatos stratégiájának ki­dol­gozásában. Olyannyira nem, hogy annak alapelveit Bush elnök már 1989-es bu­dapesti látoga­tásakor kifejtette. A különböző kongresszusi bi­zottságokban, a kapcsolatokkal megbízott, a kormányhoz közel­ álló szervezetek, intézmények műhelyeiben már régen kifor­málódott az a politika, amit az USA Kelet-Európával szemben folytatni kíván. Ennek alapelve nem vala­mi­féle új Marshall-segély - s alighanem ez a csaló­dottság és értetlenkedés forrása. Pénzosztásra aligha számíthat­nak a térség ágról szakadt orszá­gai. A politikusok, gazdasági szakemberek egységesen úgy vélik: Kelet-Európának a demok­rácia exportjára van szüksége. Az amerikaiak Kelet-Európa-politikájának fő eleme az a fel­ismerés, pontosabban annak tu­domásulvétele, hogy alapvetően megváltozott a térség geopoli­tikai helyzete. Ezek a kis orszá­gok a második világháború után útköző zónaként szolgáltak a Nyugat számára a szovjet ex­panziós törek­vé­sekkel szemben.

A katonai megszállásnak, a füg­getlenség és a nemzeti szuve­renitás részleges felszá­mo­lá­sá­nak a tudomásulvétele még bele­fért ebbe a stratégiába. A kom­munizmus földcsuszam­lás­szerű összeomlása után - amire itt senki sem számított - azonban megteremtődtek annak fel­tételei, hogy a totalitárius Kelet-Eu­rópa a Nyugathoz hasonló plu­ralisztikus, demokratikus tár­sadalmak bölcsőjévé váljon. A Nyugatnak így most már ar­ra kell vigyáznia, nehogy a Szov­jetunió használja ütköző zónának a térséget - maradék befolyása és érdekeltségei révén olyan ka­tonai szerződéseket kényszerítve egykori szövetségeseire, amelyek lehetetlenné teszik, vagy nagyon lelassítják a Nyugathoz való mielőbbi felzárkózást.

Társaságban, hivatalos és baráti beszélgetéseken Washingtonban újra és újra felmerül a téma: va­jon mi okozta a kommunizmus ilyen váratlan és gyors összeom­lását? Az amerikaiak körében tartja magát az a nézet, hogy Reagen elnök aktív fegyver­kezesei doktrínája, amely zsákut­cába kergette Gorbacsovot és a Szovjetuniót. Ha ugyanis állja a versenyt, az élet­szín­vonal rom­lása miatti belső feszültségek marcangolják szét az országot; ha lemond a lé­péstartásról, el­veszíti világhatalmi pozícióját. A döntés ismeretes, Gorbacsov azóta élvezi a nyugati világ tá­mogatását, bár lehet, hogy ez sem sokáig segít rajta. A kelet-európai utazó persze - bármennyire tetszetősnek talál­ja ezt az érvelést - mindig kénytelen néhány további szem­ponttal árnyalni a képet. Min­denekelőtt azzal: lehet, hogy Reagen elnök katonapolitikája volt az a bizonyos utolsó döfés a szénásszekérnek, amitől az az­tán felborult (s ezt az érdemet senki nem akarja tőle elvitatni) - de a legfőbb ok mégiscsak a belső rothadás, az eszme és a gyakorlat teljes csődje volt. Ha nem így lett volna, a kom­munista párt nem ennyi szá­zalékot kap az első szabad és demokratikus választásokon.

Akárhogy is, Washingtonban már nem tartanak a kelet-euró­pai visszarendeződéstől. A Szov­jetunió más ügy, vele kapcsolat­ban még mindig bizonytalanság és a bizalmatlanság ta­pasztalható, ami miatt az amerikai cégek változatlanul óvakodnak beruházni a hatalmas or­szágban, az óriási piaci lehetőségek egyelőre nem csábítják őket. De a demokrácia útjára lépett kis országok lehetőségeinek ameri­kai mérlegelése egyértelműen kedvező.

Lengyelország kétségtelenül kivételes megítélés alá esik mé­retei és a gazdaság volumene miatt; a legnagyobb segítség oda vándorol. Magyarországot vi­szont úgy tekintik, mint ame­lyik mindig is legelöl járt a de­mokratikus átalakulásban, fej­lődése modellértékű, ezért an­nak veszélybe kerülése egész Kelet-Európában visszavethetné a folyamatot. Amerikának el­ső­rendű érdeke a magyarorszá­gi politikai stabilitás fenntartása, az elért eredmények továbbfej­lesztése. Más törekvések nem számíthatnak támogatásra. Az Egyesült Államok Atlanti Ta­nácsa Magyarországgal fog­lalkozó munkabizottsága min­denekelőtt a magánszektor, vala­mint a pluralista intézmény­rendszer fejlesztését célzó aján­lásokat dolgozott ki. Megítélésük szerint az USA-nak és Nyugat-Európának már csak azért is fontos érdeke fűződik a ma­gyarországi - és kelet-európai - átalakulás sikeréhez, mivel segítség költségei összehason­líthatatlanul alacsonyabbak len­nének, mint azok a költségvetési, biztonsági, katonai és szociális kiadások, amelyekre a Nyugat a kelet-európai fejlődés esetleges sikertelensége folytán kénysze­rülne.

A tanács ezért három fontos fel­adatot jelölt meg. Először is oly mértékű gazdasági és politikai támogatást kell nyújtani Magyarországnak, hogy lerövidüljön a piacgazdaságba való átmenethez szükséges idő, s a magyar lakosság joggal bízhas­son abban, hogy a gazdaság átál­lása és megszilárdítása belátható időn belül végbemegy. Másod­szor, elő kell segíteni a de­mok­ratikus politikai intézményrend­szer megszilárdítását és azt, hogy az állampolgárok tény­leges ellenőrzést gyakorolhassanak az állambiztonság és a honvédelem területén. Harmadszor pedig elő kell mozdítaniuk Magyarország és a vele szomszédos államok in­tegrálódását a nyu­gati nemzetek közösségébe.

Nos, az alapelvek világosak: kér­dés, hogyan valósulnak meg. Az USA konkrét céljai kö­zé tartozik a kétoldalú kereskedelmi és be­ruházási kapcsolatok normali­zálása, a magyar-ame­rikai vál­lalkozási alap létrehozása, több­oldalú adaptációs segélyprog­ram nyújtása, közös tudományos és környezetvédelmi programok kidolgozása, a technológiai ex­portkorlátozás megszüntetése, az amerikai magánszektor ma­gyarországi befektetéseinek tá­mogatása és koor­dinálása, a bankrendszer fejlesztése, segít­ség az energiaellátásban, az ál­lamadósság esetleges enyhíté­sének szorgalmazása.

Az ördög persze itt is a részle­tekben bújik el, de talán kiderül a felsorolásból: az USA új Kelet-Európa politikájának kidolgo­zásakor abból indultak ki, hogy Magyarország és a térség fej­lődései hatékonyabban szolgál­hatják fejlett technológiák és szakismeretek átadásával, továb­bá a magánvállalkozás és a piac­gazdasággal kapcsolatos infra­struktúrák fejlesztésével, mint kormányközi pénzadományok folyósításával. A javaslatok egyértelművé te­szik: Amerika és a Nyugat segít, megteszi a megtehetőt, de a ma­gyarországi átalakulás sikere el­sősorban magukon a magya­rokon múlik.

Még szerencse, hogy a segély­programok készítői nem olvas­sák a magyarországi új­sá­gokat. Ha azokból indulnának ki, nem biztos, hogy ilyen optimisták lennének a magyar jövőt illetően.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)