Fajírtás és -mentés Magyarországon

A zsidó emlékek gyűjtésére, fel­dolgozására és elemzésére 1933-ban alapított Kor­társ Történeti Intézet és Wiener Könyvtár – több, elsősorban zsidó alapítvány támo­ga­tá­sával – a magyar holocaust 50. évfordulója alkalmából kétnapos nemzetközi tudo­má­nyos tanácskozást rendezett 1994. április 17-18-án Londonban, a Nemzetközi Diák­otthon előadótermében. 

A szervezők a History Today, a The Times oktatási melléklete, a Jewish Chronicle és egyéb csatornák igénybe vételével a történelem iránt érdeklődő nagyközönség, kö­zép­is­kolai történelemtanárok, valamint a zsidó közösség köreiben hirdették meg a konferenciát, amelynek első napján csaknem száz, a másodikon mintegy hatvan túlnyomóan zsidó szár­mazású – jelentős arányban Magyarországról menekült – érdeklődő vett részt. A közre­mű­ködők a holocaust történetének jeles idősebb, túlélő kutatói, illetve a fiatalabb történész­generáció Amerikából, Izraelből, Magyarországról és Nagy-Britanniából meghívott elő­adói voltak. A levezető elnöki tisztségeket a londoni zsidó közösség tekintélyes szemé­lyiségei töltötték be. Az eseményre meghívást kaptak Magyarország és Románia londoni nagykövetségei, amelyek kulturális attaséikkal képviseltették magukat.

A tanácskozás a kegyeletadás gesztusán túl a zsidó ellenállás és a szövetséges ha­tal­mak magatartásának vizsgálatát állította középpontjába. A 13 előadás elemezte Ma­gyar­ország két világháború közötti történetét, a magyar zsidóság helyzetét, a holo­caustot ki­váltó okokat, a nácik zsidópolitikáját, a deportálások során tanúsított magyar hozzáállást, a menekülés lehetőségeit, a zsidó ellenállás nemzetközi összefüggésekbe ágyazott eredmé­nyeit és a szövetséges hatalmak, mindenekelőtt az USA és Nagy Britannia reagálását a népirtásra. A 25 perces előadásokat a közönség gyakran vitába torkolló kérdései és hoz­zászólásai követték.

A tragikus téma miatt a sorsukban érintett hozzászólók gyak­ran magyarellenes indu­lattal megfogalmazott véleményei – különösen az első na­pon – érzelmileg túlfűtötté tették a tanácskozás légkörét, és veszélyeztetették annak szaktudományos jellegét. A levezető elnökök, mindenekelőtt a konferenciát szervező, a fiatalabb történész­nemzedéket és ár­nyaltabb látásmódot képviselő David Cesarani igazgató diplomáciai érzékére volt szükség ahhoz, hogy a tanácskozás amplitúdója a kezdeti ki­lengéseket követően a további párbeszédet lehetővé tevő nyugvópontra jusson. A második nap az egyetemesebb téma­választás miatt már egyértelműen a – jóllehet egymással is vitatkozó, ám a szak­maiságot előtérbe állító – történészi megközelítések és a fokozottabb tárgyszerűség je­gyé­ben telt el.

A tanácskozás Magyarország és a magyarok szerepét taglaló előadói közül is többen személyesen érintettek voltak a holocaustban. A korszak és az események leg­ke­ményebb, kérlelhetetlen kritikusaként Randolph Braham New York-i professzor többször is hozzá­szólt a vitához. Kifejtette, hogy a holocaust a világtörténelem egyedülálló fejezete, amely­hez fogható népirtásra sem azelőtt, sem azóta nem került sor. A zsidóellenes törvények és intézkedések meghozatalában kárhoztatta és menthetetlennek tartotta Horthy Miklós kormányzó szerepét, aki szerinte – jóllehet erre nincs tárgyi bizonyítéka – hozzájárult né­hány százezer zsidó Németországba szállításához. A depor­tálás megdöbbentő gyorsaságú lefolyása aláhúzza a magyarok felelősségét: lelkesen segédkeztek a németeknek, nem sze­gültek szembe az embertelen intézkedésekkel. Nagy veszélynek tartja a ma Magyar­országon egyre inkább fölerősödő és kormányzati szinten is megjelenő történelemtisztító törekvést, amely kizárólag a németekre hárítja a felelősséget, egyenlőségjelet tesz a zsi­dóság és a magyar honvédség pusztulása kö­zé, és a megmentettek számának hang­sú­lyo­zásával igyekszik a zsidók veszteségeit mérsékelni. Ezzel – név nélkül, de a pozíció meg­jelölésével – a magyar külügy­mi­nisz­ternek a budapesti holocaust­konferencián elmondott felszólalására utalt.

Ugyancsak rendkívül erélyesen utasította el – módszertanilag törvénytelennek bé­lye­gezve – a nácizmus faji alapon történő népirtása és a kommunizmus politikai alapú ül­dözései közti párhuzamot az izraeli Yehuda Don professzor. Dr. Asher Cohen egyetértett azzal, hogy a deportálás Magyarországon példátlan sebességgel zajlott le, de megálla­pí­totta, hogy az a magyarok számára is túlságosan gyors volt, hogysem szervezett el­len­állás alakulhatott volna ki. A londoni Stephen J. Roth kizártnak tartotta ugyan, hogy Horthy le akarta volna gyilkoltatni a zsidókat, ám felelősnek minősítette a történtekért. A magyarok bűnének véli, hogy államfői szinten a mai napig nem kértek bocsánatot a zsi­dóságtól a ho­locaustért. Mint később kiderült, a népszuverenitást megtestesítő új, demok­ratikus par­lament egyik legelső, 1990-es nyilatkozatát nem tekinti ilyennek.

Az eltérő szempontokat érvényesítő kutatók a tragédia előzményeinek boncolásakor egyetértettek abban, hogy a zsidóság sorsa a nagyhatalmi érdekek függvénye lett a világ­háborúban. Hitler túszként és eszközként használta őket, a végső döntést a szövetséges hatalmakra bízva. Ők azonban – jóllehet 1942 nyarán-őszén már tudomásuk volt róla – nem voltak hajlandók elkülönítve foglalkozni a zsidóság szisztematikus kiirtásával, azt a világháborús események részének tekintették. Ez ugyanúgy vonatkozik az amerikai, mint a brit kormányra. A zsidóság így nemzetközi csapdába került, és nem számíthatott senki másra, csak magára, illetve az otthont adó hazára – esetünkben Magyarországra.

Amint azt nyitó előadásában az izraeli Yehuda Bauer professzor megfogalmazta, mai fiatalabb és ortodox izraeli gondolkodók, publicisták körében egyre maróbb önvádként vetődik fel a zsidóság saját szerepének, önmentésének kérdése a holocaust előtt és alatt. Kétségtelen, hogy egyes, kis hatósugarú és elszigetelt gócokon kívül a ma­gyar zsidóság nem tanúsított jelentékeny ellenállást a deportálások során. Mint az újonnan előkerülő dokumentumok is bizonyítják, ennek nem lehetett az információ-hiány az oka, hiszen a gettósítás, a munkatáborok és az öldöklések híre folyamatosan érkezett Európa különböző részeiből a zsidóság vezetőihez. Tény, hogy ezek az információk nem érték el a zsidó lakosság szélesebb rétegeit – ebben az értelemben fel­vet­hető a vezetők felelőssége –, ám akikhez eljutottak, azok sem voltak hajlandók hitelt adni nekik.

E hitetlenségnek és jóhiszeműségnek valós alapot szolgáltatott az, hogy a két világ­háború közötti Magyarország nemzetközi összehasonlításban szinte oázisnak számított a zsidóság számára, ahová a háború alatt menekíteni akarták a többi zsidót, s nem ahonnan menekülniük kellett volna. A zsidótörvények ugyan korlátozták emberi jogaikat és moz­gási lehetőségüket, ám ezek gyakorlati végrehajtása korántsem volt szi­gorú, és a zsidó la­kosság létezését egészen 1944 tavaszáig nem fenyegette konkrét ve­szély. A zsidóság veze­tői a háború alatt beérkező hírekből, hazájuk és közösségük helyzetének elemzéséből arra a történelem által ugyan később megcáfolt, de logikus következtetésre jutottak, hogy a Németországgal szövetséges Magyarországon nem következhet be az, ami Európa más országaiban élő sorstársaikkal megtörtént. Hű állampolgárokként bíztak országukban és annak vezetőjében, Horthy kormányzóban. Nem véletlen, hogy a magyar cionista moz­ga­lom a legszűkebb körű volt Európában. Az asszimiláció száz éve, a lojális hit, a vezetők sajnálatos széthúzása és a tény, hogy nem volt hová menniük, vezetett aztán a magyar zsi­dóság nácik által kezdeményezett és vezényelt rajtaütésszerű pusztulásához.

A zsidóságnak állított nemzetközi csapda azonban, ha szoros volt is, nem zárt töké­letesen. A konferencia előadói egységesen úgy ítélték meg, hogy a magyarországi zsidóság tömeges pusztulása elkerülhetetlen bekövetkezett – a teljes körű menekülés nemzetközi, szervezeti és anyagi feltételei hiányoztak –, ám lehetőség, ha kisebb mért­ékben is, adódott az ellenállásra és a mentésre. Így sikerült 1-2000 zsidót Svájcba, 5-7000-et Romániába menekíteni, és több százezren jutottak azilumhoz önfeláldozó ma­gyarok segítségével. A konferencia résztvevői e téma érintésekor – Randolph Braham, Stephen J. Roth és Fóti Pál javaslatára – kegyelettel adóztak a zsidókat nagy számban mentő magyarok, köztük Nagybaconi Vilmos, Sztéló Gábor és id. Antall József emléke előtt. Az a kérdés, hogy a zsidó közösség előrelátása, nagyobb szervezettsége révén alkalom nyílt volna-e tö­me­ge­sebb méretű mentésre és menekülésre, a "mi lett volna, ha" történelmietlen felvetések so­rába tartozik, ám az újabb adatok, dokumentumok napvilágra kerülésével valószínűleg még sokáig kenyeret ad a témával foglalkozó kutatóknak.

A londoni holocaust-konferenciára meghívott két magyar tudós eltérő megközelítésű előadása nagy szakmai ellenállást, a közönség részéről pedig denunciáló megnyil­vá­nu­lá­sokat váltott ki. Bán András tényszerű, ugyanakkor a kutatási eredmények egzaktságát ille­tően szakmai kételyeknek hangot adó dolgozata még csak azzal ütött el az addigi elő­adásoktól, hogy témáját a magyar a történelem szemszögéből vizsgálta, de Schmidt Mária "Magyar válaszok a náci politikára" című elemzése már heves elutasításba ütközött. A tör­ténésznő a magyar kollaboránsok szerepét nem vitatva, felelősségüket elismerve, a holo­causttal szemben tanúsított általános magyar magatartást a későbbi AVO-s kom­munista diktatúra alatti viselkedéssel összevetve, a szembenállás és a nagyobb mértékű segít­ség­nyújtás hiányának okát a totális rendszerek megfélemlítő, elnyomó jellegében jelölte meg. Ez a koordinátarendszer és okfejtés merev elutasítással találkozott a holo­caustnak az antiszemitizmus a priori felfogását képviselők részéről, és az események, moz­gatórugók sokoldalúbb elemzésének fontosságára hívta fel a figyelmet – a fogadtatásból ítélve inkább a jövőre vonatkozó reménnyel.

A konferencián utalás történt a romániai holocaustra, de ellentétben Horthy Miklós egyér­telműen negatív megítélésével, Antonescuval kapcsolatban nem a 270 ezer kelet-ro­mániai zsidó elpusztításának, hanem a többiek megmentésének ténye kapott nagyobb hangsúlyt. A kétnapos holocaust-konferencián ugyanakkor egyáltalán nem esett szó a ci­gányságról, s csak érintőegesen a kommunista párt és a Szovjetunió szerepéről.

A tanácskozás egészében véve elérte a rendezők célját: számba vette a magyarországi népirtás okait, eseményeit és nemzetközi összefüggéseit, új adalékokkal és szempontokkal járult hozzá a magyar és az európai történelem újabb kori fejezetéről alkotott ismeretekhez. Az előadások és a viták világosan jelezték, hogy a zsidóságot ért tragikus események gyó­gyíthatatlan sebeket ejtettek a túlélők lelkén. Nem kétséges, nagyobb távlat szükségeltetik e világtörténelmi trauma okainak, eseményeinek pontos megrajzolásához és objektív érté­keléséhez, amiben meghatározó szerep hárulhat majd a korszakkal foglalkozó történészek új nemzedékére.

(2014)