Közép-Európa vonat
Hát itt ülök megint a varsói vonaton, mint tíz éve minden október utolsó szerdáján, útban a varsói jazz jamboree-ra, többszázad magammal.
Mellbe vág a látvány, amint végigbaktatok a szerelvény mentén. A kocsikban egymás hegyén-hátán az utasok, a polcok nyögnek az egymásra hányt, degeszre tömött táskák alatt. Sokan a folyosóra szorulva csomagjukon guggolnak lemondóan. Ez itt a nagy kereskedelmi útvonal csóróknak és neppereknek; forint, zloty, márka, dollár, korona, schilling – hosszú lesz az éjszaka.
Pedig megfogadtam, hogy soha többé Kelet-Európa vonat, inkább gyalog, teveháton vagy tengeralattjárón.
A pohár Berlinben telt be 1986-ban, éjjel fél tizenegykor, amikor a szerelvény az indulás előtt tíz perccel tolatott be az állomásra, s több száz ember rohangált föl-alá kocsiját keresve. Mi is, nyolcéves lányunkkal, akit élete első külföldi útján (odafelé a repülőt próbáltuk ki) a hálókocsizás örömével akartunk megajándékozni. Hálókocsi nem volt a vonaton – hiába vettük meg rá a jegyet mi, bolygó magyarok, a fal túlsó oldalán, nyugatnémet márkáért, háromszoros áron (Magyarországon és Berlinben ugyanis nem lehetett), – a MÁV másodosztályú ülőkocsit állított be helyette. De mire a kapkodásban ez kiderült, már tömve volt a vagon, s ott álltunk a gyerekkel, a csomagokkal a tizenöt órás út előtt. Végül az első osztályra kapaszkodtunk fel, ott még volt néhány hely Prágáig, míg a zord cseh kalauz ki nem ebrudalt bennünket, és ugyanúgy álltunk, mint öt órával azelőtt Berlinben. Újra rohanás, a vonat elején két üres magyar kuset vesztegelt, mutattuk jegyünket a magyar kocsikísérőnek, aki lekezelő mosollyal utasította vissza, oda nem érvényes, de három kilóért minden további nélkül kinyitja nekünk az ajtót.
Nem írt róla dolgozatot a lányunk, most is remegő gyomorral közeledek a hálókocsihoz, hullafáradt vagyok, aludni akarok. Nemrég Katowicében a lengyel kalauz dollárért honfitársainak játszotta át az érvényes jeggyel felszálló magyar család fülkéjét, de ez itt Budapest, egy zalaegerszegi és egy szombathelyi sráccal kerülök össze, ők is ugyanoda igyekeznek, nekem Unicum van, nekik házi pálinkájuk, kellemesen telik az idő, még sört is kerítünk. A kalauz csíkos füzetet halász elő a fiókjából, abban böngészi az árakat, látjuk, forintban 33,70, ő persze negyvenet mond, ez itt Kelet-Európa, lengyel-magyar két jó barát, együtt isszák egymás borát, de a sört mi isszuk, negyvenért a langyos szlovák löttyöt.
És másnap újra, mert a vonat öt órát késik, ennyi idő kellett a zöldsapkásoknak a rengeteg csomag átfésülésére. Ha most hivatalos kiküldetésben vagyok, és lekések egy fontos tárgyalást – de ez nem Japán, ahol a vasúttársaság ötperces késésért már kárpótlást fizet. Ugyan ki kárpótolt bennünket 1974-ben, amikor a prágai pályaudvaron vacogva vártunk három órát a berlini gyorsra, ifjú nászutasok, összebújva, egymást melegítve? Kaland volt az is, hogy hajnali háromkor végre felkapaszkodhattunk a vonatra, igaz, csak a folyosóra, s a vécéajtóhoz préselődve zötyögtünk Berlinig.
Vagy amikor három évvel később, Várna felé tízen jutottunk egy fülkére, én fönn aludtam a csomagtartóban, összekuporodva a hátizsákok között, félve a hirtelen fékezés miatti eséstől – s mégis vidáman érkeztünk meg. És korábban, Jugoszláviában, Titográd és Belgrád között, amikor kapatos, sötétbajszú szerbek ánizspálinkával kapacitáltak, és nem mertem visszautasítani, pedig majd kifordult tőle a gyomrom. Igen, voltak élményeink, ültünk a krakkói vonaton is, etettük a főtéren a galambokat, utaztunk Leningrádba kánikulában, lehúzhatatlan ablakok mögött, működésképtelen légkondicionáló és két matrjoska társaságában.
És Varsóban 1981-ben, másfél hónappal a katonai diktatúra bevezetése előtt, közgazdászok, szociológusok címével a noteszunkban, utcai randevúk, sétáló elemzések a lengyel helyzetről, kolbász, kávé „cserébe", és felkerestük a barakkot, ahol a Szolidaritás lapjának szerkesztősége székelt. A főszerkesztő-helyettes bejelentés nélkül is szívélyesen fogadott, ránk szánt egy félórát, fiatal magyar értelmiségiekre, lapszámokat, jelvényeket adott, éreztük a feszültséget, ami a levegőben vibrált; az újságokat azóta is fiókom mélyén őrzöm, a jelvényt egyszer feltettem egy vállalati ünnepségünkön, összes „kitüntetésemmel” egyetemben, alaposan megnézték.
És bennem van az este, 1983-ban (vagy '84-ben), amikor a Kultúra és Tudomány Palotája előtt a koncertre igyekezve katonai páncélautók, vízágyúk, elfüggönyözött rendőrségi kocsik között haladtunk el a sötétben, néhány nappal a Popieluszko-gyilkosság után, jámbor magyar jazzkedvelők; a téren, ahol nappal teherautókról csirkét, fagyasztott halat, húst mértek újságpapírba csomagolva, rosszul voltunk a látványtól, és szégyelltük eladni forintjainkat, a nepperek minden harmadik magyart átvágták, hiába ismertük a trükköket. Sorok álltak mindenütt, a moziban is, ahová jazzfilmet nézni ültünk be, tévedésből. Varsó bombázását vetítették, s mi ülve maradtunk, mert a sok háborúellenes propagandafilm után a valóság iszonyatával találkoztunk, lerombolt, kiégett házakkal, hullákkal, törmelékkel, a lótetemek bontására várók sorával, s egy katonasapkással, aki már az újjáépítéshez kezdett, arcán elszántsággal, szemében reménnyel. Amikor kiléptünk a térre a háború sötétje után, ott kígyóztak a sorok a teherautók előtt, s mohó kezek nyúltak a fagyasztott fartőért.
Most üres a tér, nagy része elkerítve, feltúrva, épül a metró, ki tudja, mikor lesz kész. Soha, mondják a lengyelek, pedig a pályaudvar környéke egy év alatt is sokat változott, mögötte felépült a Holiday Inn, előtte a Marriott negyven-valahány emeletes, üvegacél tubusa. Amerikai luxusszállodák. „This is not America", hirdette pár éve a fesztivál jelvénye ironikusan, hol van ma már az irónia, jön az amerikai tőke, csak tessék, tessék, ki beszél már itt zlotyról, röpködnek a tízezrek, százezrek. Ha a pénzzel egyszer elszabadul a ló, vége mindennek, bizodalom, morál, eszmények fölakasztva a fogasra, a túlélés törvénye lép életbe, a szerzés ketrecébe szorul az eldurvult lélek.
A kétféle pénz kettős tudatot, kettős értékrendszert szül; ami megfizethető, az silány, ami minőségi, az megfizethetetlen, és a hazai a silány és a külföldi a megfizethetetlen, a Benetton, Salamander, Borg, Guy LaRoche és más nyugati márkaboltok, delikát üzletek szomszédságában lepusztult önkiszolgáló éttermek, tej-, kenyér- és húsboltok, mindegyikben a zloty a fizetőeszköz, csak a számrendszer eltérő, emitt papír nélkül a kosárba pakolt kenyér, negyed kiló sajt, amott csillogó-villogó, katonás rendben sorakozó polcok teákkal, konyakokkal, bonbonokkal, a szem paradicsoma, és dollárért minden marék, minden ajtó megnyílik.
Sorok mindenütt, egy éve azért, ami nincs, most azért, ami van; fáradt, elégedetlen tekintetek, a világ szeme Lengyelországon, a lengyelek szeme a világon, várakozunk a Remont bejáratánál, tülekedés, verekedés jegy már nincs, de a gorillák húszezerért beengedik a magyarokat a felkapott egyetemi jazzklubba, a füstös, félhomályos helyiségben alkoholgőz, marihuána-illat és dübörgő zene. A program éjfélkor kezdődik, régebben leugrottak az amerikai sztárok is, és hatalmasat ráztak, ma már csak elvétve tévednek be, lengyelek játszanak az egyre részegebb lengyeleknek és magyaroknak.
Az amerikai újságíró és a mexikói diplomata – éveket töltöttek Varsóban – ugyanazt magyarázza, hogy ez már nem az a Lengyelország, ide nem jó visszajönni, a nép ideges, türelmetlen, a válság feneketlen, tenyészik a közöny és a cinizmus, a jövő kilátástalan, pedig a Szolidaritás van hatalmon, csak hát az örökség. Ma mondta be a tévé a berlini tüntetést, Prágában szétverték a felvonulókat, Budapesten kikiáltották a köztársaságot, reng a föld Kelet-Európában, néhány év múlva talán érdemes lesz újra visszajönniük.
A Sala Kongresowa előtt mindig fúj a szél, a bejutásra várakozók csoportokba verődve, dideregve ácsorognak a lépcsőkön. Lengyelek, magyarok, csehek, keletnémetek, igazi zarándokhely, a magyarok mindig felismerhetők, hosszú hajjal, szakadt tornacipővel, hátizsákkal, viszkis-üveggel a kezükben. Egy garnitúra jegy 30 ezer, de egy ötösért már beenged az ajtónálló, míg a másik félrenéz, harminc éve jelkép ez a fesztivál, az ellenállás, a nonkonformizmus, a szabadságvágy szimbóluma; Kelet és Nyugat muzsikusai azonos zenei nyelvet beszélnek egymással és a közönséggel, ez a mi kelet-európai fesztiválunk zlotyért, forintért, koronáért, dacolva, mivel is dacolva; már csak egy amerikai sztár és egy lengyel együttes szerepel esténként, good bye, East- Europe, te közös sors, miért hívjunk meg szomszédos zenekarokat, ha az amerikaiakra is összegyűlik nyolcezer ember, fölösleges kiadás volna, szétzilálódott a kulturális élet, csak túléljük a peresztrojkát, csak kibírjuk, amíg beköszönt a normális létezés.
Délben indulok vissza, csoda történt, egyedül szállok fel a hálókocsiba, fáradtan dőlök ágyba, Katowicében arra ébredek, hogy a szomszédos fülkében magyar szó hangzik, nem nyílik az ablak, ordít valaki, a fene vigye el, kivágódik a fülkém ajtaja, idősebb férfi ront be, mit sem törődik azzal, hogy itt valaki alszik az ágyon, lerántja az ablakomat, adjad Lujza a bőröndöket, gyorsan, a csillárt meg a bundát is, na hála istennek, minden fenn van, sziasztok, s azzal átcipekedik a fülkéjükbe a szajréval.
Kattognak alattunk a kerekek.
(Magyar Fórum, 1989)