Medvetánc
A lövedéket a déli szomszédunkban lőtték ki, de a találat a magyar légtérben érte a jugoszláv harci járművet.
A lezuhanó roncsdarabok a tetemes kárnál is nagyobb riadalmat okoztak a határ menti magyar faluban, de feltehetőleg az ország távolabbi szegleteiben is. Ha magyar halállal járt volna a délszláv belviszály, a személyes döbbenet erősítené meg érzésünket: a háború most már nemcsak a szomszédunkban, hanem velünk is van.
Ez az esemény konkrét, kézzelfogható példával illusztrálja a közép-kelete-urópai országokban a status quo felbomlása nyomán kialakuló félelmet, és sajátos nyomatékot ad a magyar miniszterelnök brüsszeli látogatásának. Riadt madarakként bújnak össze ezekben a hónapokban a térség országai; Lengyelország, Cseh-Szlovákia és Magyarország egyforma kétségbeeséssel keresik megszerzett függetlenségük és szabadságuk biztosítékait. Levetették magukról a sztálinizmus igáját, megteremtették a jogállamiság és a demokrácia nyugati mércével hitelesíthető intézményrendszerét – és mégsem lehetnek nyugodtak a békés jövő, a gazdasági felemelkedés ígéretében. Forr a világ, új indulatok törnek felszínre a békésnek hitt kontinensen, és nem lehet tudni, hogy mi várható a láncaikat rázó medvéktől.
Lehet-e úgy Európához csatlakozni, hogy közben kívül rekedünk annak biztonsági rendszerén? Ez most a Nyugatot a Kelettől elválasztó ütközőzóna országainak nagy dilemmája. A kérdést magyar és csen politikusok is feltették már illetékes helyen, és ami a NATO-t illeti, meg is kapták rá az elutasító választ, ilyen egyértelműen: a szövetség hatókörének kiterjesztése konzervatív fordulatot válthat ki a Szovjetunióban. Bizony, a nyugati nagyhatalmak jobban tartanak a szovjet nukleáris fegyverek központi ellenőrzésének fellazulásától, mint a közép-kelet-európai országokat esetlegesen fenyegető restaurációs veszélytől.
És mégis, nekünk, kicsiknek nincs más választásunk, mint mondani a magunkét, érvelni igazunk mellett, vállalni az értetlenséget és az elutasítást. A szomszédunkban hánykolódnak a medvék, és csak annyi biztos: nem mi tartjuk markunkban a láncot.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)