Pénzt, vagy...
Mint a híradások közölték, 2002. február 13-án késő este, nagykövetségi rendezvényről haza érkezve fegyveres rablótámadás ért.
A helyszín
Az előzmény. Kocsimat a bérházunk melletti, enyhén lejtő utca kanyarulatában állítottam le. A környék mindannyiunk tudatában teljesen biztonságos városrészként él, ahol emberemlékezet óta nem történt bűnügy. Táska nem volt nálam, kabát sem rajtam, hiszen tudtam, aznap nem tartózkodom levegőn. A teljesen kivilágított utcában majdnem elértem a keresztező Willard Avenue-t, amikor futólépéseket hallottam magam mögött. Mire megfordultam volna, két fiatal, fekete, sísapkás, nem túl magas fickó fogott körül. Egyikük pisztolyt szegezett az oldalamhoz – lenéztem, valóban az volt –, és azt követelte, hogy adjam oda a pénzem. A másik a farzsebeimhez kapdosott (az amerikaiak ott hordják a tárcájukat). Washingtonban élve ilyen helyzetek gyakran lejátszódnak az ember agyában, mégis, amikor megtörténik, meglepetésként éri, hogy a képzelet helyébe a valóság lép.
Ezért is történhetett, hogy a várt mozdulat helyett deviáns magatartást tanúsítottam: közöltem támadóimmal, hogy diplomata vagyok. Érvelésem a jelek szerint értelmezési nehézségekbe ütközött, mert a baloldalon álló fickó arra szólította fel a pisztolyt tartót, hogy lőjön le. Ő a halántékomhoz emelte a fegyvert. Társa ekkor ismét azt a korábban már elhangzott javaslatot tette, hogy lőjön le. Kedélyesnek nem mondható, ám viharos gyorsasággal lezajló találkozásunk során ekkor érkezett el az a pont, amikor beláttam: ez nem a diplomáciai tárgyalások helye. Zakóm bal felső zsebéből előhúztam a tárcámat, benne összes hitelkártyámmal és kb. 100 dollárnyi készpénzzel, és átnyújtottam rablóimnak. Ők a zsákmánnyal köszönés nélkül, érkezésük irányába elviharzottak.
Én ugyanezt tettem az ellenkező irányba. A ház portáját 20 másodperc alatt elérve elfulladó hangon közöltem a portással az esetet. Ő rezzenéstelen arccal a falra szerelt telefonra mutatott, amelyen értesíthettem a rendőrséget. Három perc múlva megjelent az első kocsi, amelyet aztán több követett. Félórával később kommandósok érkeztek kutyával, forró nyomot kerestek. Az érdeklődő természetű, írástudó rendőrök jegyzőkönyvbe rögzítették az általam elmondott, meglehetős zaklatott helyzetleírást. Miután ekkorra már majdnem megvett az isten hidege, engedélyt kértem, hogy a házon belül várjam meg a nyomozás eredményét. Később a rend őrei is csatlakoztak hozzám, és levonták a konklúziót: ne nagyon búslakodjak a veszteségek miatt, örüljek, hogy egyáltalán köztük lehetek. Az ilyen suhancok ugyanis nem minden esetben cselekszenek a várható körültekintéssel; gyakran előfordul, hogy a kezük gyorsabban jár, mint az agyuk.
Az éjszaka többi részét a hitelkártyák letiltása és néhány adag fájdalomcsillapító hatású whisky elfogyasztása tette ki. A legnagyobb eszmei veszteség a feleségemtől ajándékba kapott tárca elveszése volt. Másnap este azonban komoly gondot okozott gépkocsim parkolása: az ominózus utca érthetően kizáródott a lehetséges helyszínek közül. És felhagytam a környékbeli esti kocogásokkal is, amelyekre korábban néha rávettem magam.
Utólag bánom, hogy támadóimat nem tájékoztattam a jazz, az emberi jogok és a vallásszabadság iránti elkötelezettségemről – bár rövid, de emlékezetes együttlétünk arra enged következtetetni, hogy ez az információ csekély hatást gyakorolt volna lépéseikre. Be kell látni, hogy a jazz Amerikában is a kisebbség zenéje.
Az eset után jó három hét telt el, mire a lelki egyensúlyom helyre állt Ennyi idő alatt voltam képes túltenni magam azon a letaglózó érzésen, hogy földi létem azon az estén akár véget is érhetett volna. Tudtam, áldozat voltam, rossz időben, rossz helyen – mégis, újfent az a kérdés gyötört: miért éppen én?
A rablókat nem találta meg a rendőrség, néhány eldobált áruházi kártyámat azonban jó akaratú, névtelenségbe burkolózó washingtoni járókelők postai úton visszajuttattak címemre.
(Washington, 2002)