Pénzt, vagy...

 

Mint a híradások közölték, 2002. február 13-án késő este, nagykövetségi rendezvényről haza érkezve fegyveres rablótámadás ért.

A helyszín

Az előzmény. Kocsimat a bérházunk melletti, enyhén lejtő utca kanyarulatában állí­tottam le. A környék mindannyiunk tudatában teljesen biztonságos városrészként él, ahol ember­emlékezet óta nem történt bűnügy. Táska nem volt nálam, kabát sem rajtam, hiszen tudtam, aznap nem tartózkodom levegőn. A teljesen kivilágított utcában majdnem elér­tem a keresz­tező Willard Avenue-t, amikor futólépéseket hallottam magam mögött. Mire megfordultam volna, két fiatal, fekete, sísapkás, nem túl magas fickó fogott körül. Egyi­kük pisztolyt szege­zett az oldalamhoz – lenéztem, valóban az volt –, és azt követelte, hogy adjam oda a pénzem. A másik a farzsebeimhez kapdosott (az amerikaiak ott hordják a tárcájukat). Washingtonban élve ilyen helyzetek gyakran lejátszódnak az ember agyá­ban, mégis, amikor megtörténik, meglepetésként éri, hogy a képzelet helyébe a valóság lép.

Ezért is történhetett, hogy a várt mozdulat helyett deviáns magatartást tanúsítottam: közöltem támadóimmal, hogy diplomata vagyok. Érvelésem a jelek szerint értelmezési nehéz­ségekbe ütközött, mert a baloldalon álló fickó arra szólította fel a pisztolyt tartót, hogy lőjön le. Ő a halántékomhoz emelte a fegyvert. Társa ekkor ismét azt a korábban már elhangzott ja­vaslatot tette, hogy lőjön le. Kedélyesnek nem mondható, ám viharos gyorsasággal lezajló találkozásunk során ekkor érkezett el az a pont, amikor beláttam: ez nem a diplomáciai tár­gyalások helye. Zakóm bal felső zsebéből előhúztam a tárcámat, benne összes hitelkár­tyámmal és kb. 100 dollárnyi készpénzzel, és átnyújtottam rabló­imnak. Ők a zsákmánnyal köszönés nélkül, érkezésük irányába elviharzottak.

Én ugyanezt tettem az ellenkező irányba. A ház portáját 20 másodperc alatt elérve elful­ladó hangon közöltem a portással az esetet. Ő rezzenéstelen arccal a falra szerelt telefonra mutatott, amelyen értesíthettem a rendőrséget. Három perc múlva megjelent az első kocsi, amelyet aztán több követett. Félórával később kommandósok érkeztek kutyával, forró nyomot kerestek.  Az érdeklődő természetű, írástudó rendőrök jegyző­könyvbe rögzítették az általam elmondott, meglehetős zaklatott helyzetleírást. Miután ekkorra már majdnem megvett az isten hidege, engedélyt kértem, hogy a házon belül várjam meg a nyomozás eredményét. Később a rend őrei is csatlakoztak hozzám, és le­vonták a konklúziót: ne nagyon búslakodjak a vesz­teségek miatt, örüljek, hogy egyáltalán köztük lehetek. Az ilyen suhancok ugyanis nem min­den esetben cselekszenek a várható körültekintéssel; gyakran előfordul, hogy a kezük gyor­sabban jár, mint az agyuk.

Az éjszaka többi részét a hitelkártyák letiltása és néhány adag fájdalomcsillapító hatású whisky elfogyasztása tette ki. A legnagyobb eszmei veszteség a feleségemtől aján­dékba ka­pott tárca elveszése volt. Másnap este azonban komoly gondot okozott gép­kocsim parkolása: az ominózus utca érthetően kizáródott a lehetséges helyszínek közül. És felhagytam a kör­nyékbeli esti kocogásokkal is, amelyekre korábban néha rávettem magam.

Utólag bánom, hogy támadóimat nem tájékoztattam a jazz, az emberi jogok és a val­lásszabadság iránti elkötelezettségemről – bár rövid, de emlékezetes együttlétünk arra enged következtetetni, hogy ez az információ csekély hatást gyakorolt volna lépéseikre. Be kell látni, hogy a jazz Amerikában is a kisebbség zenéje.

Az eset után jó három hét telt el, mire a lelki egyensúlyom helyre állt Ennyi idő alatt vol­tam képes túltenni magam azon a letaglózó érzésen, hogy földi létem azon az estén akár véget is érhetett volna. Tudtam, áldozat voltam, rossz időben, rossz helyen – mégis, újfent az a kér­dés gyötört: miért éppen én?

A rablókat nem találta meg a rendőrség, néhány eldobált áruházi kártyámat azonban jó akaratú, névtelenségbe burkolózó washingtoni járókelők postai úton visszajuttattak cí­mem­re.

(Washington, 2002)