Számtan

 

Számolnak Romániában. Embereket számolnak. Románokat, magyarokat, szászokat, zsidó­kat, albánokat, szerbe­ket, oroszokat, bolgárokat, eszkimókat. Népeket.

A magyarokat négy­szer szá­molják, úgy, mint magyarokat, székelye­ket, csángókat és ungurokat. Egyszerű műve­let: minél többet számolnak, annál kevesebbet hoznak ki. Ez a modern román számítás­technika, Ceausescu után szabadon.

A világ nem tudja, hogy Romániában szá­molnak. Ha tudná, sem foglalkozna vele, hiszen annyi számolnivaló van a Földön. Független Államok Közössége, (volt) ju­goszláv államok közössége, Európai Kö­zösség, arab-izraeli közösség, no és a nyílt ausztrál teniszbajnokság. Hogy hány magyar van székelyföldön és a Kárpá­tokon túl, az bizony nem tartozik a vilá­got érdeklő kérdések közé. Csak mi szorongunk miatta, tizenötmilliónyian a milliárdok ten­gerében, határainkon belül és kívül: magyarok.

Nem lenne itt semmi gond, ha nem vol­nánk. Ha mondjuk busmanok, avarok, malájok laknák a Kárpát-medencét, akkor most nem kellene a magyarokat négyszer számolni Romá­niában. Nem kellene ak­kor nekik sem kétségbeesett felhívások­ban arra inteni egymást, hogy vigyázat, csalnak! Hogy óvakodjanak a kóbor ceru­záktól, és csak tintával hagyják a rubriká­ba vésni nemzetiségi hovatartozásukat. A négy helyett az egyet, a valódit; azt, amit most bravú­ros matematikai művelet­tel annyira szeretne (meg)osztani a ro­mán népszámlálásügyi főható­ság.

Bizony, akkor a romániai magyaroknak nem kellene azon törni a fejüket, hogy identi­tásuk, létezésük esélyeinek megőr­zése érdekében az egyházak közreműkö­désével alternatív népszámlálást kezde­ményezzenek a kisebbségek körében. Egy másik, érvényes számlálást – ahe­lyett, hogy bemennének a boltba, és ven­nének húsz deka vajat, két kiló rövid­karajt, színes tévét, meg egy bélelt bőrcsizmát télre a gyereknek.

Az emberiség régóta, legalábbis kilenc év híján kétezer esztendeje számolgatja az időt oda és vissza. Látnivaló, hogy ez nem volt elég: a népek békés megszámláltatásának még nem mindenütt jött el az ideje.

(Hajdú-bihari Napló, 1992)