Százezer magyar

 

„Féltünk, nagyon féltünk attól, hogy lőni fognak" - mondja utólag, a könnyű házi bort kor­tyolgatva Gálfalvi György, az Igaz Szóból Látóvá átkeresztelt marosvásárhelyi folyóirat tit­kára.

Szinte robban belőle a feszültség, a hosszú menetelés és az egész nap izgalma. Koccin­tunk, a savanykás nedű nekünk is jólesik a kilenc­órás vezetés után. Miközben Trabantunk a román utak döccenőit kerülgette, mi azért szurkoltunk, hogy időben a tüntetés helyszíné­re érjünk.

Odaértünk. Éppen akkor parkoltunk le véletlen szerencsével a város főterén, amikor a tömeg kifordult a Bolyai Líceum utcájából. Még a lélegzetünk is elakadt a menet láttán. A né­ma felvonulók kezében egy szál égő gyertya és egy könyv, a menet élén a helyi szellemi élet kiválóságai, köztük Sütő András író. A sorokat RMDSZ-karszalagos és -emblémás fiatal­em­berek igazgatták. A napot szürke felhőmassza takarta, a nyirkosság átjárta az emberek csont­jait. Csak álltunk és néztük, ahogy a sorok elhaladnak előt­tünk. Két órán át néztük, ennyi idő alatt szelte keresztül a soha nem látott magyar sokaság a teret.

„Ennyi magyar nem is él Marosvásárhelyen" - jegyezte meg lelkesülten, magyarul az egyik szemlélődő. Fején találta a szöget. Ennyi magyar - leg­alábbis a hivatalos statisztika sze­rint - nem él a székelyföld kapu­jában, s most mégis itt áramlanak végeláthatatlan sorokban, né­mán, méltóságteljes elszántsággal, itt sereglenek a transzparen­sek - „Édes anyanyelvünkért tüntetünk", „Bolyai- iskolát - Bolyai egyetemet", „Egyenlőség = testvériség" - alatt felemelt fejjel a teg­nap még leszegett tekintettel osonók, a nemzetiségüket szégyen­bélyegként viselők.

Nagy nap volt 1990. február 10-e a romániai magyarság törté­netében. Megmutatta a kisebbség erejét és eltökéltségét az elsza­baduló és egyre félelmetesebbé váló sovinizmussal szemben, emelkedetten demonstrálta a megalázottak és megnyomorítottak szabadságvágyát, emberjogi követeléseit. Boldogító, erőt adó ér­zés volt nézni a százezer magyar néma fel­vonulását, legszíveseb­ben magunk is közéjük álltunk volna.

Erről azonban lebeszéltek barátaink. „Ez a mi dolgunk, ezt a harcot nekünk kell meg­vív­ni" - tették hozzá komor jövőbelátással, s szavaik nem hagytak kétséget: a neheze csak ezután következik.

(Magyar Fórum, 1990)