Szeku-sztori
Most elmesélem, hogyan töltöttem félórát 1990 februárjában a román Securitate fogságában.
Marosvásárhelyre indultunk Márkus Béla és Cs. Nagy Ibolya debreceni szerkesztő-kollégákkal, hogy - mindenekelőtt a kéziratszerzés szándékával - meglátogassuk az ottani ismerősöket, írókat, szerkesztőket. Véletlenül aznapra esett a nevezetes néma tüntetés, amelynek mi is szerencsés tanúi lehettünk. A felvonulás végén kocsiba ültünk, és házigazdánk, az Igaz Szóból Látóvá átkeresztelt szépirodalmi folyóirat titkára, Gálfalvi György kertes lakása elé hajtottunk, amely éppen a volt Securitate-központ mellett fekszik. Ideális hely egy irodalmár részére, bár nagynénjétől örökölte, s csak néhány éve lakik itt. A kapuban egy cetli fogadott a következő szöveggel: „Tüntetni mentünk, várjatok meg!"
A gyertyás felvonulás. Középen Sütő András
Vártunk hát, s miközben fel-alá sétálgattunk a szűk utcában, hirtelen ötlettel elővettem fényképezőgépemet, s egy kockát csináltam a szeku kerítéssel övezett, négyszintes épületéről. Még el sem rakhattam a masinát, amikor felpattant a szürke kapu, s egy zöld egyenruhás, fiatal, bajuszos román tiszt sietett felénk. Idegesen gesztikulálva azt kérdezte románul, hogy mit akarunk, miért fényképeztünk, majd kivette kezemből a gépet, beterelt bennünket a laktanya udvarára, és bereteszelte mögöttünk a kaput. Első meglepetésünkből felocsúdva tiltakozni próbáltunk, mondván, hogy kint semmilyen táblát nem láttunk, miért ne fényképezhetnénk, egyébként sem tudjuk, hogy mi ez az épület - de hasztalan, a tiszt nem akarta megérteni kifogásainkat, s a géppel eltűnt a nagy épületben.
A várakozás tétova percei következtek, bár egyáltalán nem voltunk nyugtalanok, rossz tréfaként fogtuk fel a dolgot, hiszen úgy gondoltuk, ez csak volt a szeku központja, a forradalom elsöpörte az intézményt, s most a reguláris hadsereg rendezkedett be benne. Több mint félórát fagyoskodtunk az udvaron, közben a tiszt többször visszatért a géppel a kabátzsebében, látszott rajta, hogy tanácstalan, szeretne intézkedni, de képtelen megoldani a helyzetet. Igyekeztünk rábeszélni arra, hogy az egésznek nincs jelentősége, csak emlékbe készült a fotó, adja vissza a masinát, de nem tudtunk vele szót érteni - amíg „véletlenül" arra nem járt egy civil ruhás férfi, aki „véletlenül" tudott magyarul, s vállalkozott a tolmácsolásra.
Neki is elmagyaráztuk a tényállást, mire mindketten eltűntek az épületben, s hosszú percek múlva azzal tértek vissza, hogy a parancsnokság kérése: vegyem ki a filmet, szeretnék megnézni, mi van rajta. Ekkor jöttem arra rá, hogy maguktól nem boldogultak a kis automata Minolta gépemmel, ezért volt a tanácstalanság. Heves alkudozás után végül megígérték, hogy másnap tíz órakor visszakapjuk a tekercset - az egy kocka kivételével. Éppen távoztunk, amikor megérkezett házigazdánk, tisztázta kilétünket, s a megváltozott hangulatban barátságos kézfogással váltunk el őreinktől.
Másfél óra múlva, amikor épp a hazulról hozott őszibarack pálinkát kortyolgattuk, megszólalt a csengő, s a szobába lépett a civil magyar férfi az előhívott filmmel. Köszönettel visszaadta, majd udvariasan arra kért, hogy az ügyintézés végett hadd írja fel címünket és az útlevelünk számát. Miután az utóbbit megkapta, megnyugodva távozott.
S hogy a személyes élményen túl mi az egészben az érdekes? Az, amit házigazdánk figyelmeztetőként tudomásunkra hozott: a cégért átfestették, az egyenruháknak más a színe, de ő ugyanazokat a főnököket látja nap, mint nap a kapun át közlekedni, ugyanazokat a nyomozókat ismeri fel a zölddé vált öltözetben, akik annak előtte időről időre őt is behívatták, és kérdéseikkel zaklatták. Sőt, meg van arról győződve, hogy amit az ő szobájában beszélünk, azt ötven méterrel arrébb ugyanúgy hallják, mint két hónappal ezelőtt. Igaz, néhány régi arc helyett újakat lát, de az egykori szeku-központot változatlanul a titokzatosság lengi be, s a magas kőkerítés mögé ma sem tekinthet be illetéktelen szempár.
Amit most már a mi elvett filmkockánk is „tanúsít".
(Magyar Fórum, 1990)
Kiegészítés: Az út során Kolozsváron felkerestük Szilágyi Istvánt, Marosvásárhelyen meglátogattuk Sütő Andrást és Markó Bélát. Képek fekete-fehérben.
Szilágyi István és felesége
Szilágyi István
Sütő András Háza
A házigazda
Sütő András a padláson talált "poloskákkal"
Gálfalvi György, Cs. Nagy Ibolya, Márkus Béla