Válság

A művelt világ ismét kénytelen szem­benézni saját tehetetlenségével. Európa déli részén há­ború dúl, és úgy fest, hogy a civilizált Nyugat tehetetlenül áll szem­ben az erőszakkal és a hegemonisztikus törekvésekkel.

A szerb diktatórikus rezsim a jelek szerint győzelemre vezeti szu­pertechnikával felszerelt, megszálló had­seregét. A válságból az Egyesült Nem­zetek Szer­vezete sem képes kiutat mu­tatni.

Meddig lehet egy adott ország belügye a nyilvánvaló agresszió, és mikor nyílhat tér kö­zös nemzetközi fellépésre a béke és a demokrácia védelmében? Ez az a kérdés, amely a jelek szerint megold­hatatlan feladat elé állítja a világ jobbító szándékú erőit. Ami 1991 őszen Jugo­szláviában történik, az azt bizonyítja, hogy a történelem megannyi véres háború, öldöklés után, a huszadik század végén, a csúcstechnológiák korában is ugyanazokat az alapkonfliktu­sokat termeli újjá, amelyekkel évszázadokkal ezelőtt birkóztak eleink.

Milyen szava lehet ebben a helyzetben egy olyan csöpp országnak, mint hazánk? Valószínűleg méretünknél súlyosabb. Erre jogosít fel bennünket 1956 tanulsága, amikor az újjászülető magyar demokrá­ciát – a Nyugat asszisztálásával – ép­pen olyan elnyomó agresszor fojtotta vérbe, mint ami most Horvátországot és Szlovéniát szorongatja. Ha valakinek, akkor Magyarországnak van erkölcsi alapja e kérdésben hangját hallatnia – és meg is tette ezt Antall József New Yorkban, az ENSZ közgyűlése előtt mon­dott beszédében. A magyar kormányfő nem hagyott kétséget afelől, hogy a fia­tal magyar demokrácia az államközi kap­csolatokat vezérlő nemzetközi jog talaján áll, és a leghatározottabb fellépést sür­geti az azt megszegőkkel szemben. A jugoszláviai válság is azt bizonyítja, hogy a demokratikus világot készületlenül érte a kommunizmus széthullása. Ebben a helyzetben pedig kétszeres nyomatéka van minden szónak, amit szilárd elvek és következetes politikai magatartás támasztanak alá.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)