Válság
A művelt világ ismét kénytelen szembenézni saját tehetetlenségével. Európa déli részén háború dúl, és úgy fest, hogy a civilizált Nyugat tehetetlenül áll szemben az erőszakkal és a hegemonisztikus törekvésekkel.
A szerb diktatórikus rezsim a jelek szerint győzelemre vezeti szupertechnikával felszerelt, megszálló hadseregét. A válságból az Egyesült Nemzetek Szervezete sem képes kiutat mutatni.
Meddig lehet egy adott ország belügye a nyilvánvaló agresszió, és mikor nyílhat tér közös nemzetközi fellépésre a béke és a demokrácia védelmében? Ez az a kérdés, amely a jelek szerint megoldhatatlan feladat elé állítja a világ jobbító szándékú erőit. Ami 1991 őszen Jugoszláviában történik, az azt bizonyítja, hogy a történelem megannyi véres háború, öldöklés után, a huszadik század végén, a csúcstechnológiák korában is ugyanazokat az alapkonfliktusokat termeli újjá, amelyekkel évszázadokkal ezelőtt birkóztak eleink.
Milyen szava lehet ebben a helyzetben egy olyan csöpp országnak, mint hazánk? Valószínűleg méretünknél súlyosabb. Erre jogosít fel bennünket 1956 tanulsága, amikor az újjászülető magyar demokráciát – a Nyugat asszisztálásával – éppen olyan elnyomó agresszor fojtotta vérbe, mint ami most Horvátországot és Szlovéniát szorongatja. Ha valakinek, akkor Magyarországnak van erkölcsi alapja e kérdésben hangját hallatnia – és meg is tette ezt Antall József New Yorkban, az ENSZ közgyűlése előtt mondott beszédében. A magyar kormányfő nem hagyott kétséget afelől, hogy a fiatal magyar demokrácia az államközi kapcsolatokat vezérlő nemzetközi jog talaján áll, és a leghatározottabb fellépést sürgeti az azt megszegőkkel szemben. A jugoszláviai válság is azt bizonyítja, hogy a demokratikus világot készületlenül érte a kommunizmus széthullása. Ebben a helyzetben pedig kétszeres nyomatéka van minden szónak, amit szilárd elvek és következetes politikai magatartás támasztanak alá.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)