Csokonai, Tar és Debrecen
Nem tudom, hol a határa annak, hogy valaki – esetünkben egy nagyra becsült író, Tar Sándor – bevallottan szóbeszédek, vélelmezések alapján tegyen lesújtóan elmarasztaló megállapításokat egy város – jelesül Debrecen – kulturális életéről, fejlesztési terveiről alkalmi jegyzetében (Városkép: Csokonai. És, november 4.)
„Kölcseyt már eltakarították, most pedig a legendás, borissza, csikóbőrös kulacsos, életvidám költő szegényes síremlékét akarják úgymond áthelyezni az egykori Hatvan utcai temető Dorottya utcai halmából a Kollégium és a Nagytemplom közötti tenyérnyi parkba” – írja, feltételezve, hogy az emlékhely területére valaki „lakóparkot”, netán „vigalmi negyedet” tervezett, hogy majd „némi visszaosztás után kaszáljon”. A síremlék „el fog tűnni onnan mindenestől, minden hivatalos nyilatkozás dacára” mondja ki a végítéletet, hozzátéve: „Ezt beszélik a városban, Csokonainak menni kell.”
Hát nem kell mennie. Tar Sándor is jelen volt november 17-én a költő születésének 230. évfordulója lakalmából rendezett koszorúzási ünnepségen, ahol mindkét fülével hallhatta azt a bejelentést, amelyet Debrecen önkormányzata nevében több száz jelenlévő előtt tettem arról, hogy Debrecen a költő születésének napja, 2003. november 17-e és halálának 200. évfordulója, 2005. január 28-a közötti időszakot Csokonai-évvé nyilvánítja. Elmondtam: a programsorozat részletes kidolgozására és összehangolására önkormányzatunk szakemberekből álló kuratóriumot kért fel, amelynek tagjai: Debreczeni Attila irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem Irodalmi Intézetének igazgatója, Borbély Szilárd költő, irodalomtörténész, Keresztesné Várhelyi Ilona, a Déri Múzeum irodalmi gyűjteményének vezetője, G. Szabó Botond, a Református Kollégium gyűjteményének igazgatója, Rácz Zoltán építész, Somogyi Béla, az önkormányzat kulturális bizottságának elnöke és jómagam.
A kuratórium november 6-án tartott alakuló ülésén állást foglalt a Csokonai-sírhely áthelyezésére vonatkozóan civil kezdeményezésre újra felvetődött, kétségkívül nagy port felvert elképzeléssel kapcsolatban. A grémium azt a javaslatot tette az önkormányzatnak, hogy a költő nyughelyéül szolgáló, irodalmi kegyhellyé vált síremléket megtartva a környezetet magába foglaló emlékkert kialakításával állítson méltó emléket a hányatott sorsú poétának. A koszorúzáson bejelentettem, hogy az önkormányzat magáévá tette a kuratórium ajánlását, és a jelenleg érvényes szabályozási tervet alapul véve - amely a szóban forgó területet emlékpark céljára jelöli ki, tehát minden más hasznosítást kizár -, az emlékkert avatásának időpontjául 2005. január 28-át tűzte ki.
Nem tudom, elegendő-e a születésnapon a város nevében tett nyilatkozat, illetve ez a hozzászólás ahhoz, hogy Tar Sándor elhiggye: nem a kegyeletrombolás, hanem éppen ellenkezőleg, a méltó megemlékezés szándéka vezeti Debrecen önkormányzatát a Csokonai-emlékév meghirdetésekor. Mi mindenesetre bízunk abban, hogy a társadalmi konszenzuson alapuló döntés, amelynek gyakorlatával fontos kulturális kérdésekben a jövőben is élni kívánunk, megteremti a széles körű összefogással tervezett megemlékezés alapjait, és a Csokonai-emlékkertet nem a költő utóéletével kapcsolatos, elfogult, megalapozatlan állítások alanyává, hanem a város lakói által büszkén vállalt, látogatott és gondozott szakrális hellyé teszi Debrecenben.
(Élet és Irodalom, 2003)