Bill Frisell: Disfarmer

Bill Frisellt rabul ejtette a vidéki Amerika. Nincs ezzel semmi baj, megtörtént ez más jazzmuzsikusokkal (Charlie Haden) is, legfeljebb rövidebb időre. Frisellnél a vonzalom jó másfél évtizede tart, és mint a legújabb opus mutatja, nem akar megszűnni. Meg lehet érteni: tágas látóhatár, végtelenbe kígyózó országutak, szétszórtan terpeszkedő farmok, falvak, kisvárosok, dolgos, kissé darabos vidéki emberek és zene, country, bluegrass, blues, rockabilly, gitár és hegedű mindenütt. A nyers életet mai is átszövi a pionír-romantika, a lehetőségek ígérete. És aztán híre jön egy misztikus fotográfusnak, az arkansasi Heber Springsben 1884-ben született és 1959-ben meghalt Mike Disfarmernek, aki egész életét megszállottan a helyi, kemény arcélű lakosság fényképezésének szentelte, és akinek életművét halála után fedezte fel az utókor. Bill Frisell autóba ül, átszeli a déli államokat, felkeresi a néhai fotográfus lakhelyét, és ihletet kap egy új album zenei anyagánal komponálására. A Disfarmer 26 rövidebb-hosszabb számot tartalmaz, öt kivételével a gitáros szerzeményeit, megszokott „country” partnerei, a steel gitáron és mandolinon játszó Greg Leisz, a basszusgitáros Viktor Krauss és az újabb felfedezés, a hegedűs Jenny Scheinman közreműködésével. Hangulatok, benyomások, emlékek, állapotok: zenei karakterdarabok a Friselltől megszokott melodikus invencióval, a számok rövid időtartama miatt kevesebb improvizációval. Ismerős a kínálat: a hangszerpark, a hangzás, a dallam- és harmóniai fordulatok. Cizellált, kristálytisztán artikulált zene, a hangszerek egymásba fonódó szóla­maival; csend, béke, kellem, nyugalom. Frisell korunk eredeti hangú gitárosa, ez pedig a sokadik country-albuma.

* * *

(Gramofon, 2009/4)