Korszakváltás küszöbén (Csokonai Színház)
Megtartotta évadzáró társulati ülését a Csokonai Színház. Turi Gábor alpolgármester ezt az alkalmat választotta arra, hogy tájékoztassa a művészeket és a munkatársakat a küszöbön álló, az intézményt érintő változásokról. Ismert tény: Csutka István igazgató megbízatása december végén lejár, s az állás betöltésére a fenntartó önkormányzat pályázatot ír ki. A pályázat tervezetében egy új színházirányítási modell körvonalazódik.
"Maximalistának nem tartom magam, de..."
– Átszervezés történik?
– Részben. A korábban kialakult gyakorlatnak megfelelően továbbra is két főtagozattal (zenés és prózai) működik a színház. Tervezetünk szerint hatásköri megosztásra kerül majd sor a színház vezetésében. A változtatás célja az, hogy az irányító tevékenység markánsan szétválasztódjék: rendelkezzenek a tagozatok önálló művészeti vezetéssel (zeneigazgató, vezető rendező), jól körülhatárolt, elkülönített költségvetéssel, saját művészi felelősséggel. A tagozatok munkáját – mint a színház első számú vezetője – menedzser típusú ügyvezető igazgató (intendáns) fogná össze, akinek az a tiszte, hogy gazdasági, adminisztratív és jogi szempontból megteremtse a tagozatok működési feltételeit. Nem új keletű a kezdeményezés; a debreceni önkormányzatnál is felmerült már korábban. Most azért különösen időszerű az új irányítási modell kialakítása, mert Debrecenben országosan egyedülálló kulturális beruházás van előkészületben: 300-350 főt befogadó, új típusú kamara- és 100 fős stúdiószínház épül, kiszolgálóhelyiségekkel, irodákkal. Egy modern intézményrendszert nem lehet 19. századi magánszínházak mintájára vezetni.
A változtatás szándéka a pályázati kiírásban is megjelenik majd. A jelenlegi felállás az igazgató személyére koncentrál, s minden egyéb vonatkozásban a szokásjogra hagyatkozik: nem utal a hatáskörök, a források elkülönítésére, és nyitottsága következtében a vezető kezében összpontosít minden hatalmat. Ez azonban, mint látjuk, szerepzavarokhoz vezethet. A Csokonai Színházban a mai napig nincs gazdasági igazgató; a ciklus alatt sűrű fluktuáció zajlott a vezetői posztokon; a létrejött Debreceni Balett pedig kvázi tagozatként működik. Egytagozatú színházaknál gyümölcsöző lehet művészigazgató alkalmazása, de ez a gyakorlat több tagozat esetében – az érdekek különbözősége miatt – működési problémák forrása lehet. Alighanem összefüggés van a tánckar intenzív fejlesztése és a prózai részleg nagyszínpadon nyújtott mérsékelt teljesítménye között.
– Állít mércét az önkormányzat?
– Az érvényességet. A vidéki színháznak egyszerre kell a reprezentatív, a szórakoztató és az ízlésformáló funkciónak megfelelnie. A szórakoztató műfajban ez a kiállítás, a színrevitel (ének, zene, tánc) igényessége. Prózában a köznapi tudat valóságában gyökerező témák izgalmas feldolgozása. Benső aktualitás. A jó színház szembesülési alkalom a néző számára: az életével, a gondjaival, a szorongásaival, a vágyaival. Figyelmet ébresztő gondolatiság és magas szakmai minőség. Teljesítménystabilitás. Nálunk az üzemszerűség miatt ritkán nyílik lehetőség arra, hogy egy-egy előadás idáig forrja ki magát. Azt tapasztalom, hogy néha kitűnő elképzelések sikkadnak el a termelés labirintusában.
– Nem maximalista? Ön hét évet dolgozott külföldön. Járt színházba az állomáshelyein?
– Három évet töltöttem Londonban, négyet Washingtonban. Londonban kulturális attaséként tevékenykedtem, s ebben a minőségemben – kötelességből is – kapcsolatban álltam a színházi világgal. Rengeteg formáció létezik: sokat megismertem a West End szórakoztató gépezetétől a peremszínházakig. Láttam Dublinban az ír Nemzeti Színházat; Washingtonban, New Yorkban is néztem előadásokat. Bonnban és Essenben jártam tavaly: a zenés tagozatok működését vizsgáltam. Természetesen a magyarországi színházi élményeim sem csak debreceni forrásból erednek. Korábban nyolc évig színikritikákat írtam. Mióta itthon vagyok, Gyulától Zsámbékig, Pécstől Kisvárdáig sok helyen megfordultam. Igyekeztem feltérképezni a honi szakmai életet; tanulmányoztam a különböző működési modelleket, figyelemmel kísérem a színházi struktúráról folyó vitákat. Maximalistának nem tartom magam, de tény: kétségeket ébreszt bennem, ha valaki a helyi közönség előtt a saját művészetét európai színvonalúnak hirdeti.
Kívánatos a látókör tágítása. Ezt előadáscserékkel lehetne elérni. A fenntartó meghatározhat olyan mozgásirányt, amely ösztönzi a vendégjátékokat. Nyíregyháza, Miskolc, Szolnok nem bejárhatatlan távolságok. Megteremtődhet az összehasonlítási alap; a nyitottabb kritikai közeg, a nyílt megmérettetés. Ha Debrecen város közönsége kizárólag a Csokonai Színház társulatának előadásait látja, nem alkothat képet arról, hogy más városokban milyen a színházi élet. Pillanatnyilag nincs benne a rendszerben az ilyen érdekeltségre ható támogatás lehetősége. Az önkormányzatnak ehhez nagyobb mozgásteret kell teremtenie. A céltámogatások rendszerére gondolok: a színházra fordítható összegek egy részének átutalását érdemes lenne feladatok teljesítéséhez kötni. Ilyen lehet a vendégelőadások fogadása, a fesztiválszereplés, az ott elért siker. Az ösztönzőrendszer révén tudatosíthatnánk, milyen feladatot szánunk a színháznak, mit várunk el a társulattól, mit az intézménytől. A magas bevételi előirányzat túltermelésre, az igények primer kielégítésére kényszeríti a színházakat. A csökkentett produkciós szám nagyobb lélegzetvételt engedne: kevesebb bemutató, de jobban kijátszott előadások esetén meghosszabbodhat a próbafolyamat. Megközelíthetjük azt a minőségeszményt, amelyet - önmagunkon kívül - mások is európainak ismernek el.
Nem kívánjuk megváltani a magyar színházi struktúrát: megelégszünk azzal, ha Debrecennek kiváló színháza lesz. A város dicsőségére – a közönség örömére.
Balogh Tibor
(Debrecen hetilap, 2005)