Kulturális főváros, avagy Európa elrablása

 

Egy jobb sorsra érdemes gondolat hánykódása és zátonyra futása a magyarországi belpolitika zavaros vizein

Túl vagyunk az eredményhirdetésen, a győztes város örömteli, a vesztesek csalódott nyilat­ko­zatain, ám idő kell ahhoz, hogy az érintettek feldolgozzák magukban mindazt, ami az Európa Kulturális Fővárosa pályázat során az elmúlt egy évben történt. Amint megjósolható volt, a nyertes kivételével valamennyi résztvevő keserű szájízzel zárta le ezt az időszakot. Bebi­zo­nyosodott: idő kell még ahhoz, hogy a magyar politika irányító elitje felnőjön egy ma­gasztos európai gondolat értékközpontú, szakszerű megvalósításához. Más szóval, az Európai Uniós tagsághoz. Az egyik érintett város képviselőjeként megpróbálom tapasztalatainkat a lehet­sé­ges tárgyilagosság jegyében összefoglalni.

Elkészült a pályázat anyaga

Idea és valóság

A két évtizeddel ezelőtt indult Európa Kulturális Fővárosa kezdeményezés a kultúra po­zí­ció­inak erősítését célozta az Európai Közösség országaiban, eredetileg a fővárosoknak felkínált bemutatkozási lehetőséggel. Az elképzelés a 90-es évek eleje óta többször is módosult. Színre léptek olyan városok, amelyek már nem érték be mégoly látványos kultu­rális prog­ram­so­rozatok szervezésével, hanem tematizálták, egy (vagy több) gondolat köré csoportosították a rendezvényeket, és új dimenziókat nyitottak meg a kultúra gazdasági és társadalmi szer­ve­zőerőként való értelmezése előtt. Kelet-Európa felszabadulásával megnőtt a címben része­síthető városok száma, így 2010-re Németországon kívül Magyarország is lehetőséget kapott a jelölésre. A magyar kormány a némethez hasonlóan a pályáztatást válasz­totta.

A téma felelőse, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma új szempontokkal bővítette a bevett gyakorlatot: nem a 2010-es évre vonatkozó koncepció és programkínálat, hanem kulturális alapú városfejlesztési stratégia kidolgozását állította a kiírás középpontjába. A nagy ívű, előremutató szempontrendszer elsődleges célja a kultúra-központú tervezési gyakorlat érvényesülése és a pályázó városok új kulturális önmeghatározásának elősegítése – lett volna, ha ehhez megfelelő körülményeket és tisztességes versenyfeltételeket sikerül bizto­sítani.

A kiírás kemény munkára, erőn felüli áldozatvállalásra késztette a benevezett városokat. Rendkívüli erőfeszítést követelt, hogy a magyar és angol nyelven elkészítendő összefoglaló anyagok, a több ezer oldalra rúgó, nyomtatott és elektronikus formában mellékelendő adat­halmazok, a megvalósíthatósági, pénzügyi és fenntarthatósági tanulmányok elkészüljenek a kijelölt, rövid határidőkre. A munkaszervezet kialakítása, a közreműködő hivatal(ok) meg­nyerése, a nem tervezhető, ezért a költségvetésbe nehezen illeszthető kiadások finanszírozása bűvészmutatványokat kívánt a városok vezetőitől. És akkor még nem szóltunk a kidolgozott fejlesztési tervek legitimációs hátteréről: a beadási határidő augusztus 17-e volt, amikor a képviselő-testületek nyári szabadságukat töltötték.

Nem valószínű, hogy bármely résztvevő visszasírná ezt az egy esztendőt.

Mínusz Budapest

A magyar pályázati kiírás eldöntendő alapkérdése volt: a főváros vagy egy vidéki település kapja meg a címet. A kormány mély mocsárba navigálta a pályázat sorsát, amikor Budapest indulását nem zárta ki a lehetőségek közül. A főváros vezetői okkal nevezték utólagos le­mi­nősítésüket – vélhetően az országos felháborodástól való félelem miatt meghozott – politikai döntésnek. Vesszőfutásuk elkerülhető lett volna, ha már a meghirdetés pillanatában világossá válik: a cím odaítélése az egyetlen lehetséges célt, a kulturális decentralizációt hivatott szolgálni, ennél fogva nem az ország (kulturális) fővárosa, hanem egyik regionális központja jogosult annak viselésére.

Azok az érvek, amelyek az utóbbi hetek vitái során az ideológiai nehéztüzérség (Konrád György, Tamás Pál stb.) lövéseiben elpuffantak – nevezetesen, hogy Magyarországon kizá­rólag Budapest, illetve legfeljebb városok koalíciója képes európai színvonalú kulturális prog­ramsorozat szervezésére –, nem egyebek vaktölténynél: elég Cork, Stavanger vagy Nagy­szeben jelölésére utalnunk. A cím tulajdonosai az utóbbi években nem fővárosok, a pályázat célja nem Európa legújabb művészeti eredményeinek bemutatása, hanem a helyi kulturális élet, az idegenforgalom és a gazdaság fellendítése, koncentrált, eredeti ötleteken alapuló kul­turális programsorozat megszervezése.

Debrecen egyetlen percig sem számolt a főváros győzelmével, mint az ország érdekei ellen ható eshetőséggel. Így akár üdvözölhetnénk is a kormány döntését – ha az a pályázat kiírásakor, elvi alapon, s nem politikai sakkozgatás eredményeként születik meg. Senki nem szeret alul maradni, főleg nem ilyen körülmények között. Nem vívta ki rokonszenvünket Bu­dapest magakellető taktikázása, de azzal egyetértünk: Magyarország fővárosát más elbánás illette volna meg.

Jelképes útra bocsátás Debrecen főterén

A zuhanyhíradó hullámain

Lebilincselő kortörténeti adalék lehetne annak megismerése, hogy mi zajlott ebben az évben a politika színfalai mögött. A „zuhanyhíradó” a pályázat kiírásakor Pécs elsőségét prog­nosz­tizálta, aztán Miskolc látszott előretörni a virtuális versenypályán, majd jött a „politikai alku” teóriája Budapest győzelmével, hogy végül mégis az a város legyen a befutó, amelynek he­lyezését boldogult emlékű Medgyessy Péter miniszterelnök egy óvatlan pillanatában volt sze­rencsés előrevetíteni. Mindenesetre heves iszapbirkózás folyhatott a háttérben. Arról, hogy a kormányközeli pannon város – lobbiereje ellenére – az utolsó pillanatig nem volt biztos a győzelmében, programvezetőjüknek az Élet és Irodalomban közölt, a kulturális decent­ra­li­záció mellett kétségbeesetten kardoskodó cikkei tanúskodnak.

Debrecen helyzete a második fordulóba jutott egyetlen ellenzéki városként legalább is sajátosnak nevezhető. „Kezdettől világos volt, hogy… a fideszes vezetésű Debrecen nem le­het befutó” – szögezte le Megfontolt döntés című szerkesztőségi cikkében a Magyar Hírlap október 20-án. Amit más nyilvánvaló (?!) tényként értelmezett, azzal nekünk már a meg­hirdetés pillanatában számolnunk kellett. Mégsem volt más választásunk, mint a nevezés – és ezzel a verseny feltételeinek tudomásul vétele. Úgy kellett végig dolgoznunk ezt az évet, moz­gósítanunk az embereket, akkumulálni a szellemi energiákat, ébren tartani a hitet, költeni a milliókat, mintha lett volna esélyünk a cím elnyerésére. A csapdahelyzetből egyetlen kiút kínálkozott számunkra: olyan költséghatékony program kidolgozása, amelynek fő elemeit a pályázat eredményétől függetlenül megvalósíthatjuk. Ezt a vállalást – anélkül, hogy minő­síteni kívánnám saját pályázatunkat – egészében véve sikerült teljesítenünk. 

Debrecen képlete egyértelműnek mutatkozott, de a numerus clausus alá nem eső, kor­mánypárti Budapest, Miskolc, Eger és Győr képviselői valóban csalatkoztak reményeikben. Ezek a városok a pályázat bizonyos szakaszaiban úgy vélték – vélhették –, hogy az ő ket­recükbe kerül az aranytojást tojó tyúk. Érdekes epizód az „Európa Kulturális Fővárosa” eposz utolsó fejezetéből: Eger augusztus 16-án a budapesti Vörösmarty téren több mint tízmillió forintért szervezett kulturális gála keretében kívánta pályázatát átnyújtani Bozóki Andrásnak. A kultuszminiszter az előzetes egyeztetés ellenére nem jelent meg a helyszínen – aznap éppen Hajdú-Biharban, Kabán és Debrecenben akadt váratlan kampányteendője –, követke­zés­kép­pen a média sem mozdult be a nagy (költségű) eseményre.

Pénz az ablakban – mondja erre a népnyelv. Nem szükséges különösebb képzelőerő an­nak belátásához, hogy a történteket miként könyvelték el magukban az egriek.

Független, értelmiségi

Ha volt állatorvosi ló, amelyen a pályázat több neuralgikus pontja szemléltethető, az a zsűri összetétele, még inkább szerepe. Ott tartunk a 21. század elején, Magyarországon, hogy egy miniszter az általa összeállított hét tagú zsűrit, amelyben négy kormányzati tisztviselő és három szocialista kötődésű vagy függőségű személy kap helyet, minden további nélkül szak­mai testületnek titulálhat. Illetve, ragaszkodjunk a tényekhez: a hét tagú zsűri az első fordulóban ítélkezett, a második forduló 14 tagú bizottságában eggyel kevesebb kormányzati tisztviselő tevékenykedett. Utóbbi zsűrinek öt külföldi kulturális szakember is a tagja volt, akiknek függetlenségét utólag fölösleges firtatni, mert szavuk a számarányból következően korlátozott érvényű lehetett.

Voltak azonban más rejtélyes jelenségek is az ítélkezés körül. Például az, hogy az első fordulót értékelő megbeszélés jegyzőkönyvét – vagy amit annak neveztek – húsz évre titkosították, mintha a magyar atombomba előállításának tervét akarnák megóvni a Securitate ügynökeinek kíváncsi tekinteteitől. A második forduló zárásához közeledvén pedig különös metamorfózison esett át az ítészek szerepe. Zsűriből tanácsadó testületté minősíttettek vissza úgy, hogy feladatuk nem rangsor felállítására, hanem pusztán a személyes vélemények ki­fej­tésére korlátozódott volna. A zuhanyhíradó szerint a lezajlott kisebbfajta palotaforradalomnak része volt abban, hogy a testület visszakapta (?) jogosítványait, hivatkozási alapul szolgálva aztán a kormány döntéséhez.

Nehézségeket okozhatott a zsűrinek a több ezer oldalnyi pályázati anyag megemésztése is. Az első forduló után pl. olyan szempontok teljesítését kérték számon Debrecen pályázatán, amelyek nem voltak benne a kiírásban. A második fordulóban viszont olyan programot (Mű­vészetek Palotája) illettek kifogással, ami nem is szerepelt a város pályázatában.

A váratlan hirtelenséggel bekövetkezett eredményhirdetésen a kulturális miniszter acélos tekintettel jelentette be, hogy szakmai alapon szakmai döntés született, a politika nem játszott szerepet a folyamatban. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy a létező zsűri tizennégy tagjából tíz Pécs pályázatára szavazott, abban sem lehetünk biztosak, hogy egy más összetételű testület nem ugyanilyen eredményre jutott volna, s nem áll módunkban azt az állítást sem cáfolni, hogy a kormány egyhangú megkönnyebbüléssel tette magáévá a zsűri ajánlását. Csak arra volnánk kíváncsiak, hogy milyen következtetésre jutna a brüsszeli bizottság, ha a magyar bírálótestület összetételét a németével hasonlítaná össze. Sokan olvasnának szívesen érte­kezéseket a „függetlenség” fogalmának (nyugat)európai értelmezéséről a független ma­gyar sajtóban...

Győztesek, vesztesek

A győztes mindenkit visz. A kulturális tárca e jelszó meghirdetésével igyekezett a vigasz nek­tárját csöpögtetni a versenyben alulmaradó városok bögréjébe, utalva a pályázatírás közös­ségszervező, ötletgeneráló, kulturális koncepciót és stratégiát eredményező hatására. Ami kétségtelenül megvalósult – a kérdés az, hogy milyen áron.

A városok többsége megmozdult, rengeteg elképzelés megfogalmazódott, sok energia felszabadult – a pályázat valóban alkalmat teremtett arra, hogy a városok kulturális szem­pont­ból átgondolják helyzetüket, lehetőségeiket, meghatározzák fejlesztési irányaikat. Kulturális koncepció azonban rendes körülmények között néhány millió forintért készíthető, nem szük­séges hozzá városlakók százait mozgósítani, megvalósíthatósági tanulmányok tucatjait elő­állítani, önreklámra és városmarketingre tízmilliókat költeni, a rövid határidő miatt szük­ség­képpen kapkodó, nem mindig gazdaságos módon.

Azzal mindenki tisztában van, hogy az ilyen nagyságrendű pályázatok jelentős anyagi és szellemi ráfordítást igényelnek. A nagy-britanniai címért folyó versengésre Newcastle 1,5 millió, Norwich városa 20 ezer fontot költött. Liverpool lett a győztes. A norwichiak nem voltak csalódottak: ésszerű befektetésként könyvelték el a kiadást, mert sejtették, hogy nincs nyerési esélyük, viszont bekerültek a kultúra angliai városai közé. És egy pillanatig nem kérdőjelezték meg az angliai pályázat korrektségét, tisztaságát.

Amikor azonban egy kormány nem tudja – vagy nem akarja – szavatolni a pályázat szak­maiságát, célszerűbb, ha maga választja ki a címre jelölt szereplőt. Ezzel sok fölösleges fárad­ságtól, költségtől kíméli meg önmagát és az érintetteket (a 11 magyar város több száz millió forintot fordított a pályázat elkészítésére). Lehet például azt az elvet választani, hogy egy gazdag kulturális örökséggel, fejlett infrastruktúrával, előnyös földrajzi fekvéssel ren­delkező városé legyen a cím. És lehet amellett is érvelni, hogy az erőltetett iparosítás hát­rányaitól szenvedő, funkcióját vesztett település kapja meg a felzárkózás lehetőségét. Egyik gondo­latmenet érvényessége sem vitatható. Ki kérdőjelezi meg azt, hogy Pécs érdemes a címre? És ki vonja kétségbe, hogy Miskolc rászorul a fejlesztésre?

A kormányzati kommunikáció súlyt fektetett annak hangoztatására, hogy a második fordulóba bejutott városok pályamunkáinak lényeges programpontjai bekerülnek a nemzeti fejlesztési tervbe. Örülünk annak, hogy Debrecen felvetésének lesz foganatja. A szakminiszter sok milliárd forintról beszél, de a kormány eddig még arról sem nyilatkozott, hogy a kiemelt város milyen támogatásban részesül. Figyelembe véve a jövő tavasszal következő ország­gyűlési választásokat és az államadósság mértékét, nem állíthatjuk, hogy irigylésre méltó helyzetben van a nyertes város. Őszintén kívánjuk, hogy sikerrel járjon vállalkozásuk, és 2010. december 31-én kedvezően – s ne a támogatásért vívandó csörték csömörjével – zárják a most kezdődő öt esztendő mérlegét.

Kulturális főváros – kulturált vidék

Amikor kedves vendég távozik tőlünk, űr marad utána a lakásban. Most másfajta ürességet ér­zünk. Miközben a benevezett városok erejük megfeszítésével dolgoztak pályázatukon, azt kellett érzékelniük, hogy elkötelezettségük tárgya, az Európa kulturális fővárosa cím nem vált üggyé Magyarországon. Nem folyt róla elég sok és elég tartalmas beszéd, nem kapott kellő figyelmet, hírverést, súlyt ez a téma. A versenyző városok úgy érezhetik, hogy rend­szer­vál­tozás óta először adódó, nagy lehetőséget szalasztott el az ország. Olyan ritka alkalmat, amely esélyt kínált (volna) a közöny és apátia lerázására, a politikai érdekkülönbségek – legalább átmeneti – meghaladására, a városok igazi, lokálpatrióta, a közös cél által motivált össze­fogására. Nemes, jóízű versengésre, amelynek végén konszenzus övezi a legjobb pályázatot benyújtó, legalkalmasabb jelölt kiválasztását.

Hol van létjogosultsága az idealizmusnak, ha nem éppen a kultúra és a művészetek vi­lá­gában?

Vonzó város Pécs, pannon karakterével, mediterrán hangulatával, a szocializmus alatt szépen gyarapodó múzeumaival, és Villány is közel van. Ha azonban a tárgyilagos szemlélő elvonatkoztat az aktuálpolitikai viszonyoktól, és a decentralizáció, valamint a regionális fej­lesztés szükségleteit veszi figyelembe, akkor nem mondhat mást: a cím elnyerése az elha­nyagolt, elmaradott keleti részekben fekvő városok (Debrecen, Miskolc) előtt nyitotta volna tágabbra a felzárkózás kapuját.

„A zsűri indoklása szerint Pécs pályázata volt a legkoncepciózusabb. A terv egy európai mintákat követő városi kulturális politika kereteit vázolja föl” – így a tudósítás.

Ismerjük a divatos nemzetközi hívószavakat: fenntartható fejlődés, tudás alapú társa­da­lom, multikulturalitás, reflektálás stb. Élettartamuk öt-tíz év, aztán újabbak lépnek a helyükbe a kulturális diskurzusokban.

A mi életünk, helyzetünk, hagyományaink, lehetőségeink, reményeink itt, a keleti "végeken" nem változnak meg öt-tízévenként. Szikár, föld- és gyárszagú világ ez, nem véletlen, hogy a külföldiekkel mindössze egy magyar zsűritag vette errefelé az irányt tájékozódás gyanánt.

Akad-e ország az Európai Unióban, amelyik saját kulturális örökségének ápolása helyett „európai” minták átvételével akarja kivenni részét a közös kontinentális életből?

Lehet, hogy az a budapesti lakos, aki a szupermarketban biohúsra vadászik, nincs tisz­tá­ban azzal, hogy a szürke marha a Hortobágy őshonos állata.

(Magyar Nemzet, 2004)