Példa, érték, hiány (Emlékek Görömbei Andrásról)

Nem voltunk barátok, nem tartoztam közvetlen ismerősei körébe sem. Az irodalomhoz olvasói kapcsolat fűz, a Kossuth Lajos Tudományegyetemet, ahol ő már akkor tanított, történelem-angol szakon végeztem el.

Bertha Zoltán temetésén Sárospatakon, 2004

Kulturális újságíró lettem a megyei lapnál, zenéről, színházról sokat írtam, így akadt érintkezésem az ő szakterületével is. Azt követően, hogy a szaporodó politikai konfliktusok miatt 1986-ban az egyetemek lapjához helyeztek szerkesztőnek, többször talál­koztunk.

Az Egyetemi Élet körül akkoriban jó tollú, kritikus gondolkodású diákmunkatársak cso­portosultak, akikkel radikális szellemű lapot készítettünk. Látókörünk az országban zajló eseményekre is kiterjedt. Ismeretlenül így vettem fel a kapcsolatot Lezsák Sándorral, aki 1988 augusztusában meghívott a második lakiteleki találkozóra. A rendezvényen több, általam is jól ismert értelmiségi jelent meg Debrecenből (későbbi értesülés szerint ketten is jelentést írtak az elhárításnak). Magával ragadott a tanácskozás hangulata és szelleme, és már a helyszínen kértem felvételemet az alakuló MDF-be.

Pár nap múlva, szeptember 14-én az Alföld szerkesztőségében tizenhatan – irodalmárok, költők, pedagógusok, köztük András és felesége – megalakítottuk a mozgalom helyi csoportját. A jelenlévők engem választottak meg ideiglenes ügyvivőnek. A politikában mindannyian járatlanok voltunk, naivitásunknál csak a rendszerrel szembeni ellenállásunk volt nagyobb. Következő lépésként egy hónappal később a KLTE kémiai épületének nagy előadójában mintegy négyszáz érdeklődő jelenlétében zászlót bontott az MDF debreceni szervezete. Az elnökségnek értelemszerűen András is tagja lett. Lázas szervezőmunka kezdődött, a vezetőség hetente tanácskozott, rendszeresen tartottunk fogadóórákat Debrecenben, jártuk a megyét. Többeknek az útkeresés időszaka volt ez, az odacsapódottak közül idővel néhányan más, rad­i­kálisabb hangot megütő alakulatokhoz igazoltak át.

A forrongó időszakból Görömbei András alakja negyedszázad után is tisztán áll előttem. A rendszerváltozás, a demokrácia iránti elkötelezettség erősen motivált bennünket, de a po­litikai tapasztalatlanságunkból következő bizonytalanság, a korán kezdődött külső és belső tá­madások, a megválaszolatlan kérdések olykor elhomályosították a választandó irányt. Az irodalom ismeretén alapuló tágas horizontja és szilárd tartása miatt ő képes volt felülemelkedni a mindennapokon, a kétségeken, az intrikákon, és távlatosan gondolkodva, szelíd bölcsességgel afféle szellemi útjelzőjeként segített legyűrni kétségeinket.

Ez a magatartás, illetve az ebből merített erő adta a hátteret ahhoz, hogy az első időszak egyik kényes ügyében eljárjunk. A formálódó MDF Hajdú-Bihar megyei vezetőségében ak­tívan kezdett mozgolódni Székelyhídi Ágoston művészeti író, akinek előéletében – mint a nemrégiben nyilvánosságra került dokumentumok is bizonyítják – olyan mozzanatok akadtak, amelyek nem kívánatossá tették jelenlétét az irányító testületekben. A debreceni elnökség megbízásából Andrással és Tamás Attila irodalom-professzorral vállaltuk, hogy a dolog végére járjunk. Az én kényelmetlen tisztem lett a kifogások elővezetése és az önmérsékletre vonatkozó kérés megfogalmazása. Nem voltak bizonyítékok a kezünkben, de megkönnybbülésünkre Székelyhídi – valószínűleg a két tekintélyes tudós jelenléte és érveinek súlya miatt is – együttműködőnek mutatkozott. Ígéretet tett arra, hogy a háttérben marad, szerepvállalásával nem vet árnyékot a formálódó mozgalomra. Így is történt, legalábbis a részvételünkhöz kapcsolódó időszakban.

Az MDF párttá alakulása megosztotta az addig lelkesen és önzetlenül tevékenykedő tagságot, többekkel egyetemben András is úgy döntött, hogy befejezi mozgalmi tevékenységét.  A szabad választásokat követően 1991-ben én is visszatértem hivatásomhoz, az újságíráshoz. Néhány évvel később a híradásokból értesültünk arról, hogy Székelyhídi kiemelt szerephez ju­tott a párt vezetőségében: az országos választmány elnökévé választották.

* * *

Másodszor akkor kerültem Andorral munkakapcsolatba, amikor 2002-ben a Fidesz-MDF együttműködés keretében Debrecen kulturális alpolgármesterévé választottak. A város ren­dezvényeit illetően már az elején több változást kezdeményeztem. Az Alföld folyóirat által meghatározott, az uralkodó irodalomszemlélet jegyében szervezett Debreceni Irodalmi Na­pokat szűk szakmai tanácskozásból többféle nézetnek teret adó, a közönség szélesebb körét megcélzó irodalomközvetítő rendezvénnyé terveztük átalakítani, és hasonló elképzelésekkel indítottuk útjára a költészeti fesztivált. A programok összeállításában a helyi irodalmi élet tekintélyes személyiségeiből álló kuratóriumra kívántam támaszkodni. Felfogásom szerint a „hatalomnak” nem az a dolga, hogy szakmai vagy ízlésbeli kérdésekben ítélkezzen, hanem, hogy megteremtse az alkotás feltételeit, és az érdemi döntéseket szakemberek bevonásával hozza meg.

Három intézményt kértem fel a képviseletre: az Alföld folyóirat Aczél Géza főszerkesztőt, a Debreceni Egyetem Irodalmi Intézete Görömbei András igazgatót, a Magyar Írószövetség Kelet-Magyarországi Írócsoportja Simon Zoltán titkárt delegálta az új testületbe. Ők hárman évtizedek óta közeli kapcsolatban voltak egymással, de az irodalomszemlélet változása és az irodalmi élet polarizálódása különböző irányokba sodorta őket. Ez tapintható feszültséggel terhelte meg a kuratórium üléseit. Az uralkodó kurzus érvényét vesztett muzeális örökségként tekintett a népben-nemzetben gondolkodó, az irodalomnak társadalmi és erkölcsi küldetést tu­lajdonító vonulatra, amelyet Andor is képviselt. A törésvonalak a kívülállók előtt sem maradtak rejtve, de mivel öt évtizedet éltem a szocializmusnak nevezett ideológia fennhatósága alatt, ellene voltam a kizárólagosságnak, semmilyen hegemonisztikus törekvéssel nem azonosultam.

A kuratórium üléseit hivatali szobámban tartottuk. A költészeti fesztiválon a kortárs líra minden hangjának, irányzatának teret kívántunk adni az érték és a sokszínűség jegyében. Szempontként jelöltük meg, hogy határon túli és debreceni költő is szerepeljen az előadók között. Tekintettel a köztünk lévő közvetlen viszonyra, magam is bekapcsolódtam a tervezésbe, de szerepemet a koncepció érvényesítésére igyekeztem korlátozni. Szó, ami szó, időnként szikrázott a levegő egyes nevek elhangzásakor. Andor indulatok nélkül, halk szóval, de határozottan állt ki javaslatai mellett. Képes volt engedményekre is, amely tulajdonság, vagy inkább szándék, végül mindhárom kuratóriumi tag magatartásában felülkerekedett. Az első költészeti fesztivál két estjére végül konszenzussal Borbély Szilárd, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos és Tolnai Ottó kapott meghívást. Mindegyikük el­fo­gadta a felkérést.

Az eseményt élénk médiafigyelem kísérte. A Vojtina Bábszínház kávéházszerűen beren­dezett termét megtöltötte az irodalombarátokból álló közönség. A fogadtatás igazolta az elképzelést: az értékelvű megközelítés, a megosztottságot felülíró gesztus megtette a hatását. Legalább ezen az estén olyan alkotók ültek a közös asztal mellett, akik világnézet és irodalom-felfogás szempontjából igen távol álltak egymástól. Az emlékezetes napok után úgy éreztük, kiemeltünk néhány téglát a szembenállás falából.

A második költészeti fesztiválon Takács Zsuzsa, Térey János és Buda Ferenc társaságában

(Fotó: Nagy Gábor)

A siker a kuratórium minden tagjának köszönhető volt. Andor a maga visszafogott módján örömmel nyugtázta az eredményeket, de négyszemközti beszélgetéseinkben érezhetővé váltak szorongásai. Barátaihoz – Imre László, Márkus Béla, Cs. Nagy Ibolya, Ablonczy László – hasonlóan saját hazájában kellett megtapasztalnia a kisebbségi léthelyzetet: a diktatúra alatt a kommunista, a rendszerváltozást követően a liberális ideológia bélyegezte nacionalistának, és igyekezett háttérbe szorítani a nemzeti elkötelezettségű, a határon túli magyar irodalomra is figyelő kutatókat. Pedig lett volna oka az elégedettségre: hatalmas életművet tudhatott maga mögött, és minden elismerést megkapott, amiben egy tudós részesülhet: Kossuth-díjat, akadémiai tagságot, Debrecen díszpolgára címet. Az a sejtésem, hogy belső vívódásai és szer­teágazó, erőt emésztő feladatvállalásai hozzájárultak fizikai állapotának hanyatlásához, tes­tének elfáradásához.

Az együtt töltött idő belénk ivódott emlékként, hiánya személyes veszteségként él sokunk­ban tovább.

* * *

És végül függelékként egy levél, amely 2006. október 11-én érkezett Andortól. Nekem címezte, de róla vall. Úgy érzem, itt a helye, jóllehet nem úgy történt, ahogyan szerette volna.

Turi Gábor alpolgármester úrnak

4024 Debrecen

Piac u. 20.

Tisztelt Alpolgármester Úr!

Kedves Gábor!

Köszönöm leveled, melyben értesítettél arról, hogy a kuratórium munkája véget ért. Magam is így gondoltam. Köszönöm a jó együttműködést. Azt hiszem, hogy amit csináltunk, nem vált a város szégyenére.

Szomorúan látom ugyanakkor a mai Naplóban, hogy a most következő ciklus tervezetében már nem alpolgármesterként szerepelsz. Én azt reméltem, hogy - ha másként nem, akkor három alpolgármesteri poszt kialakításával - továbbra is Te fogod irányítani Debrecen kulturális ügyeit.

A mai alakuló közgyűlésre én is kaptam meghívót, de mivel az tegnap érkezett, már nem tudom átszervezni kötelező egyetemi előadásaimat, tehát nem tudok elmenni az alakuló közgyűlésre.

Ezért engedd meg, hogy ezúton köszönjem meg mindazt a figyelmet, munkát, törődést, amit számomra is jelentett a Te alpolgármesteri tevékenységed. Egészen más volt ennek a városnak a kulturális légköre a Te irányításoddal, mint a korábbi években. Ez igen nagy dolog, mert – amint tapasztalhattad naponta – rendkívül sokféle ember, sokféle érdek ütközik. Sokszor egészen mást mondanak a szavak, mint amit az a szándék képvisel, amelyik mögöttük van.

Én még mindig bízom abban, hogy a mai alakuló közgyűlésen változtattok azon a fel­álláson, amelyet a Napló sugall.

Bárhogy lesz, tudd azt, hogy nagyon sokan vagyunk, akik igen nagyra értékeljük sze­mélyedet, a városért, értünk végzett munkádat. És köszönjük azt.

A továbbiakhoz erőt és jó egészséget kívánok Neked!

Debrecen, 2006. október 11-én reggel.

Barátsággal üdvözöllek:

Görömbei András