Bőgő, basszus és egyebek (Lonnie Plaxico, Victor Bailey)

Az „igazi" jazz hívei a mai napig nem tudnak napirendre térni az elektromos és elektronikus hangszerek térhódítása fölött. Jóllehet a hetvenes évek, tehát a nagy áttörés óta sok új hangzás nyert polgárjogot a világ zenéjében, a „fundamentalisták" változatlanul kitartanak eredeti meg­győződésük, azaz az akusztikus hangszerek feltétlen tisztelete mellett. Különösen engesz­telhetetlen idegenkedéssel tekintenek a basszusgitárra, mondván, hogy a harmóniai és ritmikai szerepet egyaránt betöltő nagybőgő hangját semmilyen elektromos eszköz nem helyettesítheti. Az érvelésben sok igazság van, főleg azok szemében, akik a hatvanas évek végéig, azaz a fúziós zene megjelenéséig számítják a jazz történetét. Csakhogy azóta felnőtt néhány új nemzedék, amelyik a populáris zenén nevelkedve fordítva látja a világot: a korszerűt az elektronikus hangzásvilággal azonosítja az „avíttnak" minősített akusztikus instru­men­tu­mokkal szemben.

Lonnie Plaxico neve először a nyolcvanas években a funky és a jazz párosításán ügyködő New York-i M Base csoport tagjaként tűnt fel. A sokoldalú bőgős-basszusgitáros azóta Wynton Marsalistól Dexter Gordonig számtalan neves muzsikussal játszott. Mélange című CD-je immár a hatodik önálló korongja, de az első, amely vezető kiadónál jelent meg. A cím nyílt utalás az előadót ért sokféle hatásra. Hard pop, funky, latin, rhythm and blues – az elemek az egyes számokon belül is keverednek. A bőgős zeneszerzőként is jegyzi a lemezt; kompozíciói, bár míves szerkesztésűek, szaggatott vonalvezetésükkel és gyakori ritmusváltásaikkal a túl­zsú­foltság érzetét keltik, mintha meghatározatlan irány felé törekednének. Plaxico inkább hang­szeresként mutat egyedi kvalitásokat: a bőgőt és a basszusgitárt a számok jellegének megfele­lően használva, a hangok helyét pontosan kijelölve fekteti le a zene alapjait.

Victor Bailey, napjaink kitűnő basszusgitárosa fúziós ember, akiben békében, sőt termékenyítőén megfér egymás mellett a jazz, a rock és a rhythm and blues. That’s Right című CD-je, bár egy-két számban felidézi, nem ragad le a hetvenes években kialakult stílusjegyeknél. Zenéjében kitüntetett szerepet kap a változó ütembeosztású ritmus. Bailey basszusgitárosként tartózkodik attól, hogy rátelepedjen társaira, jelenléte hangszertudása révén mégis megha­tározó. A négy húrban rejlő hangzási lehetőségekkel az üveghangoktól kezdve a feszesen pattintott pengetési módig sokféleképpen, de nem öncélúan él. A játékos zeneiségű, jókedvre hangoló lemez elkészítésében olyan kiváló muzsikustársak voltak partnerei, mint Bili Evans és Benny Maupin szaxofonosok, Jim Beard zongorista, Dean Brown gitáros, valamint Lenny White és Omar Hakim dobosok.

(Magyar Nemzet, 2002)