"S fog kelni körűled az élet" (A Magyar Kultúra Napján II.)

Debrecen város önkormányzata nevében tisztelettel köszöntöm önöket a Magyar Kultúra Nap­ján. A hagyomány szerint ez alkalommal adtuk át a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány alkotói ösztöndíjait, s hamarosan felgördül a függöny itt, a Csokonai Színházban, hogy a határ túl­oldaláról érkezett nagyváradi társulat előadásával tisztelegjünk a magyar kultúra előtt. Ünnepre gyűltünk össze.

 „Törekedj ismeretekre! de ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek!”

Egy évvel ezelőtt ezen a helyen ezt a Kölcsey-idézetet választottam négyéves önkor­mány­zati ciklusunk kulturális beköszöntőjének mottójaként. Akkor ígéretet tettem arra, hogy e napon minden évben számot adok Önöknek a kultúra debreceni állapotáról. Első jelentésemet en­gedelmükkel kissé személyes jellegűre hangolom, mert jóllehet saját szerepemet igyekszem szerényen értelmezni, az elmúlt esztendőben érzékelnem kellett a kulturális terület „gazdájával” szemben megnyilatkozó fokozott várakozásokat, amelyek teljesülését sokan az adott tisztség viselőjének felkészültségével, energiáival és akaratérvényesítő képességével hozzák össze-függésbe. Elfogadom, van alapja ennek a megközelítésnek. Ugyanakkor hangsúlyoznom kell: egy város, esetünkben Debrecen vezető testülete nem szólisták kórusa, hanem olyan együttes, amely a választáson előterjesztett, a polgárok többsége által méltányolt és megszavazott prog­ramját valósítja meg.

Mégis, ami engem illet, elmondom: 2002. november 4-én négyéves külszolgálatból, a világ vezető hatalmának tekinthető, soknemzetiségű, vegyes kultúrájú, nagy demokratikus hagyo­má­nyokkal rendelkező Amerikai Egyesült államokból hazatérve kitágult horizonttal, nagy len­dülettel, az ott belém ivódott pozitív életszemlélettel, de a magyar – és a debreceni – viszo­nyo­kat illetően felfrissítendő ismeretekkel láttam munkához. Azóta eltelt egy esztendő, volt al­kalmam szembesülni a magyar valósággal, és némi józansággal kell megállapítanom: a vártnál nehezebbnek bizonyul annak a célorientált, ésszerű problémamegoldásra irányuló, dinamikus magatartásnak a fenntartása és képviselete, ami az óceán túlpartján oly természetesnek tűnt. A jelen Magyarországa politikailag kaotikus, gazdaságilag ingatag, értékrendszerében zavarodott, erkölcsileg irányt vesztett állapotokat mutat. Nem kurzuskényszer, hanem saját tapasztalataim mondatják velem: önmegtartó ösztönünk és kultúránk, nyelvünk ereje adhat bizakodást ahhoz, hogy megbecsült, reményekre jogosító tagként találjuk meg helyünket az európai népek számunkra újra megnyílt közösségében.

Egy éve ezen a napon az alábbi kijelentést fogalmaztam meg beszédemben: „Merjünk nagyot álmodni, hogy többre jussunk annál, amit önmagunkról feltételezünk.” A vissz­han­gokból ítélve ez a gondolkodásbeli dimenzió sokak fantáziáját megmozgatta, míg mások a messziről jött ember képzelgésének tudták be az illusztrálásként felsorolt ötleteket; és akadtak olyanok is, akik cselekvési programként fogták fel az elhangzottakat. Tény, hogy néhány felvetés – mint az Álmok álmodói kiállítás befogadása vagy a határon túli magyar színházak fesztiváljának áttelepítése – a kezdeményezés fázisába is lépett, hogy aztán a környülállások miatt ad acta helyeződjön vagy elnapolódjon; míg mások – önálló koncertiroda, CD-kiadó, fővárosi kulturális képviselet, retrospektív rockfesztivál – megvaló­sítása továbbra is a terveink között szerepelnek.

Adódik a kérdés: Álmodtunk volna, hogy aztán a valóságra ébredve, megcsúfolva lássuk magunkat? Nem így éltem meg. Ezekkel a javaslatokkal Debrecen a hangját hallatta; kifejezésre juttatta azt, hogy peremszerepéből kilépni, az ország és a nemzet kulturális térképén láthatóbban megjelenni kíván. Törekvéseink mércéje nem egy-egy program megvalósulása vagy éppen kudarca: hanem annak a fejlődési iránynak az érvényre jutása, amely – mint akkor utaltam rá – felszabadítja és működésbe hozza az alkotóenergiákat, ötletgazdagsággal, szakértelemmel, gondoskodó figyelemmel megteremti a virágzó kulturális élet kialakulásának feltételeit. Ha nem távlatos célok vezetik lépéseinket, ha nem becsüljük meg saját értékeinket, felőrölnek bennünket a mindennapok terhei, elapadnak energiáink, kiszikkadnak életnedveink. Ennek ki­védéséhez felül kell emelkednünk a vidéki léttudatban gyökerező kishitűségen, az akadályként a körülményekre hivatkozó tehetetlenségérzeten, az egyéni érdekeltségek hálóján, a ross­z­in­dulaton – önmagunkon. Hogy ismét Kölcseyt idézzem: „Az erény nyugalmával párosult akarat az, mely szelíd hatalommal munkálva állítja elő a jót, s hárítja el a gonoszat.”

Bizonyos: nehézségeink számosabbak a kelleténél. Leromlott állagú épületekben tevé­kenykedő közművelődési csoportjaink elhelyezése, megfelelő játszó- és előadóhelyek kiala­kítása elodázhatatlan feladatként tornyosul előttünk, költségvetésünket megnyomorítják a köz­ponti terhelések és elvonások, országos pályázataink jó hányada elutasításra lel „más­sá­gunk” miatt, és gondjaink támadtak egyes művészeti intézményeink irányításának színvonalát és stabilitását illetően is. Vannak örökölt, megoldásra váró tennivalóink, és keletkeztek olyan ba­jaink is, amelyeket a szakmai szempontok fokozottabb érvényesítésével elkerülhettünk volna. Törekszünk úgy eljárni, hogy a jövőben ne ismétlődjenek meg ilyen helyzetek.

Már csak azért is, mert érezzük: megkülönböztetett figyelem övezi munkánkat. Debrecen elmúlt években elindult fejlődése, a belváros kohéziójának visszaállítása, a város arculatának a fővárosétól markánsan különböző kirajzolódása, a magyarság- és nemzettudat megőrzésében vállalt szerepünk olyan erőtérbe helyezett bennünket, amely tétet ad minden lélegzet­véte­lünknek és cselekedetünknek. Demokráciában elfogadandó alaphelyzet, hogy akadnak olyanok, akik másként képzelik el a dolgok alakítását. Ők is városunk lakói. De a választáson kapott felhatalmazás azt mutatja, hogy többen vannak azok, akik pártoló jóindulattal, bíztató vára­ko­zással tekintenek a debreceni kísérletre.

Örömmel jelentem, az eltelt évben a kultúra több területén sikerült jelentőset előre lépnünk. Megújítottuk a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny művészeti tanácsát, elismert vezető karnagy került a Kodály Kórus élére, új szemléletmód jegyében terveztük meg a jazznapokat, rendkívüli siker fogadta az első debreceni költészeti fesztivált, az alkotók középpontba he­lyezésével módosult profillal rendeztük meg az irodalmi napokat, önálló arcélt igyekeztünk adni a tavaszi és az őszi fesztiválnak. Tágasabb helyre költözött, korszerűbb körülmények közé került a városi könyvtár központja. De nemcsak házon belül iparkodtunk rendezni sorainkat: aktív külpolitikánk részeként 2003-ban Debrecen volt a vendége a Művészetek Völgye fesz­tiválnak, elsőként mutatkozhattunk be a Nemzeti Színház „Megyejárás” programjában, és kul­turális küldöttség jelenlétével pecsételtük meg a Szentpétervárral kötött testvérvárosi kap­cso­latot. Ahogy a visszhangokból kivesszük: valami meg-mozdult a városban.

Mozdult, mert kívántuk a változást. Az év legnagyobb horderejű szervezeti átalakulása a Debreceni Kulturális és Fesztivál-központ Kft. megszüntetése, és az annak utódjaként létre­hozott, az új rendezvénycsarnok működtetését is magába foglaló Főnix Rendezvényszervező Kht. megszületése volt. Bonyolult műtéten vagyunk túl. A Főnix csarnok felépültével az ország második legnagyobb sport- és rendezvénytermével gazdagodott Debrecen. Kihasználása és gazdaságos működtetése több év kemény, professzionális munkájával érhető el, ami hivatá­sának magaslatán álló, elkötelezett irányító csapat jelenlétét feltételezi. Úgy érzem, jó úton járunk, hogy ezt a célt elérjük.

Törekvéseink új eleme annak a koncepciónak az érvényre jutása, amely az adott területek szakembereiből álló kuratóriumok segítségét veszi igénybe nagyrendezvényeink műsorának össze-állításához. Az életre hívott és tovább fejlesztendő rendszer nemcsak a programok szakmai hátterét biztosítja, hanem szélesebb társadalmi háttérre alapozza a kulturális tervezés folyamatát. A szakemberek kiválasztásában az értékszempontokat, a sokszínűséget és a ki­egyensúlyozottság tartjuk szem előtt. Igyekszünk kitárni a város kapuit, hogy a világból és az országból minél több érdemleges produkció, a szellemi szféra sok szelete jelenjen meg Debrecenben. És fordítva: szeretnénk, ha kulturális értékeink az ország és a világ sok helyére vinnék el városunk jó hírét. Erre mutatkozik fogadókészség. Itt jelentem be azt, hogy kez­deményezésünkre a párizsi magyar intézet 2004. május-június fordulóján Debrecen-hetet rendez a francia fővárosban; és a sor folytatódhat.

Mindnyájunkat foglalkoztat a kérdés: lehet-e Debrecent emberi léptékű, mozgásban lévő, szellemi és anyagi javaival okosan sáfárkodó, polgárainak otthonos közérzetet nyújtó, vonzó lakó-helyként tételezni. Mi úgy hisszük: igen. A közelgő európai uniós tagsággal új szakasz kezdődik az ország életében. Szabad legyen ezt a magunk szempontjából értelmezni. A regionalitás elve az eddiginél jóval nagyobb mozgásteret nyit meg a vidék, a városok fejlődése, együttműködése, kapcsolatteremtési szándékai előtt. Önállóságunk nem a központi kormányzat által biztosított kegyelmi állapot, hanem alanyi jogon élvezett, saját kezdeményező-kész­ségünkön múló lehetőség lesz. Ha arra a szellemi kapacitásra gondolunk, amelyet Debrecen az egyetem és az itt található szürkeállomány révén magáénak mondhat, bizakodással tekinthetünk a következő évek elé. Hihetünk abban: eljön az idő, amikor egyes területeken nem a főváros, hanem akár Debrecen lehet a viszonyítási pont – mint volt a 70-es, 80-as években a kaposvári színház. Ehhez azonban az kell, hogy tág kereteket biztosítsunk az alkotószellem kibon­ta­kozásának, a kreativitásnak, a tehetség önmegvalósító akaratának.

A Magyar Kultúra Napján ígérhetem Önöknek: erre törekszünk. A múlt hasznosítható üzenetei között ezt találhatjuk meg Kölcsey Ferenc intésében is, amit végezetül, de nem utolsó sorban, nyomatékkal ajánlok szíves figyelmükbe:

„Szállj versenyre magyar; s fog kelni körűled az élet.”

(Ünnepi beszéd a Magyar Kultúra Napján. Csokonai Színház, 2004. január 22.)