Város – a másodosztályban?
Nem vagyok debreceni születésű: mint sokan mások, iskolai tanulmányaim miatt kerültem a Tiszántúl szellemi központjába, s telepedtem le immár tizennyolc éve. Mivel nem őslakos vagyok, a sokat emlegetett „debreceniség” fogalma mindmáig tisztázatlan tartalmú és értékű maradt számomra: eddig nem éreztem különös indíttatást értelmezésére, esetleges képviseletére.
Itt lettem értelmiségi, de a város nem önmagáért való érték a szememben. Magyar emberként járok az utcáin, végzem a munkámat, s térek meg lakótelepi otthonomba. Ha kimondom: Debrecen, mindenekelőtt emberek, gondolkodásmódok, viszonylatok jelennek meg tudatomban; s csak másodsorban a Nagyerdő, az egyetem, a Déri tér és a többi nevezetesség képe. Mégis, tagadhatatlanul belém ivódott a város tizennyolc év alatt. Bárhol jelenjek meg, vállalom debreceni voltomat, debrecenivé – is – lett énemet. Magánemberként, vagy egy foglalkozás gyakorlójaként nem válaszolhatok mást a nekem szegezett érdeklődő, regisztráló kérdésekre: debreceni vagyok, Debrecenből jöttem. (Abból a városból, teszem hozzá magamban, ahol kikiáltották a trónfosztást, ahol 1944-ben megalakult az első demokratikus kormány.)
Egy ideje azonban olyan reakciók kísérik válaszaimat, hogy már szinte csak félve merem kiejteni a nevet: Debrecen.
A kérdezők ugyanis nem kálvinista Rómát, tudós hagyományokat, nem trónfosztást, nem nemzetgyűlést említenek a város hallatán; nem neves embereket, országra szóló kezdeményezéseket, követni való patriotizmust. Hanem emlegetnek morfológiailag szétroncsolt városközpontot, színházi válsághelyzeteket, kutyaügyeket, ifjúsági és felnőtt vezetők korrupciós ügyeit, vállalati visszaéléseket, tisztázatlan közéletet, botrányos labdarúgóhelyzetet. Nem az alföldi ember méltóságát és erkölcsi tartását, nem az iskolaváros szellemi és művészeti potenciálját, nem a progresszív társadalmi gondolkodás megnyilvánulásait tehát – hanem azokat a jegyeket sorolják egymás után, amelyekkel Debrecen az utóbbi időkben megbélyegezte magát az ország közvéleménye előtt.
Aligha én vagyok az egyetlen, aki úgy tapasztalja: nem jó érzés ma debreceninek lenni Magyarországon, az ember legszívesebben letagadná, hogy az országnak ebből a fertályából érkezik. Ma az ország közvéleménye furcsálkodva figyeli Debrecent s a debrecenieket. Filmek készülnék az itteni visszásságokról, kárörvendő újságcikkek garmadája számol be debreceni purparlékról, s egy ország nyugtázta egyetértően a végső döfés hírét: a focicsapat is kiesett az NB I-ből.
Bármennyire kellemetlen, de szembe kell nézni a ténnyel: morális tartását, hírnevét tekintve focicsapatához hasonlóan a város is „kiesett a magyar települések első osztályából”. S ez lakóinak önbecsülését is olyan pontra süllyesztette, ahonnan lejjebb már nem, csak fölfelé vezethet út.
Valószínűleg a debreceniekre mindig jellemző óvatos megfontoltságból következik, hogy még nincs sok jele annak: a város ki akar, és ki tud lábalni a maga morális és közéleti válságából. Követendő példák pedig innen keletre (Moszkva) és nyugatra (Budapest) egyaránt akadnak már: az ottani szóhasználatban peresztrojka, illetve reform elnevezéssel illetik e folyamatokat. A fogalomalkotásból a jó hagyományaihoz ragaszkodni kívánó Debrecen sem maradhat ki: meg kell keresnie azokat a szavakat, amelyek képesek saját helyzetének tisztázására, a cselekvési program meghatározására. Nem hihető, hogy cezúra volna húzható a múlt és a jelen közé: a kibontakozáshoz fel kell tárni a válság intézményi és személyi okait, s az új kurzus érdekében levonni a megfelelő következtetéseket.
A szótáralkotáshoz idő kell, a türelem viszont már fogytán van. Régi mondás: a bizalmat elveszíteni könnyű, megszerezni nagyon nehéz. Hosszú évek összefonódásokra épülő, elvtelen irányítási gyakorlata után a világos beszéd, a racionális gondolat, a tiszta erkölcsiség idejének kell eljönnie Debrecenben. Ennek természetesen – s ez az országos politika függvénye is – meg kell teremteni a feltételeit és garanciáit. Áldozatokat kívánó bonyolult lépéssorozat ez. A hitelképességnek azonban nincs más útja. Ideig-óráig sokféleképpen lehet kormányozni országokat, városokat, embereket, a történelem mégis mindig kirostálja a nemtelent, a természet lényege, a köz érdeke ellen valót.
Nincs más feltétele Debrecenben sem annak, hogy a város visszakerüljön az első osztályba, s ne még lejjebb csúszva, a harmadikban figyelje játékát a kritikus közönség.
(Hajdú-bihari Napló, 1988)