2. A paszabi tanító szellemi öröksége

Paszab községben Turi Sándor volt „A Tanító", így, nagybetűvel. Csaknem ötven esz­ten­deig élt és dolgozott a faluban, de nemcsak pedagógus volt, hanem gyógyász és mező­gazdász, kántor és néprajzos, egyszóval: mindenes.

Az iskolában

A híres tanítóval személyesen már nem találkozhattam, ám sokat hallottam róla. Amikor erre az interjúra készültem, többször beszélgettem Oláh Gáborral, aki a Pedagógus Szakszer­vezet megyei titkáraként 1981-ben megjelentette Barota Mihály Turi Sándorról szóló könyvét. Oláh Gábor szerint a kötet egy kiveszőfélben lévő, feledésbe merülő tanítói modellt mutat be. Egy olyan embert, akit a mások iránti érzékenység, a segítőkészség és a hivatástudat jellemez. Noha ma más időket élünk, Turi Sándor életútja ma is hasznosítható példázat lehet. A paszabi tanítóról a menyével, Turi Sándorné pedagógussal, és az unokájával, Turi Gáborral, Debrecen kulturális ügyekért felelős alpolgármesterével beszélgettem.

• Honnan indult Turi Sándor? Milyen családból származott?

Turi Gábor: – Nincs nehéz dolgunk a válaszadással, mert a nagyapám nagyon sok mindent leírt az életéről, gyermekkoráról, maid munkáiról, amit aztán mi már gyerekként vagy fiatal felnőttként szívesen olvasgattunk. Később – már tanítóként, amikor a néprajzi gyűjtéssel is kacérkodott – édesanyját is kifaggatta a népélet dolgairól, a szokásokról, leírta a meséket, a balladákat s közben a család történetet is. Édesapja, Turi István, például csak felnőttkorában ismerkedett meg az ábécével, amikor a nagykállói fakereskedésben rábízták a deszkaraktárt, annak nyilvántartásait, elszámolásait. Talán akkor határozta el: taníttatni fogja elsőszülött fiát. hogy kiemelje a paraszti nyomorúságból. Ez a nagy család mellett nem volt könnyű, így a gye­rekek nyarai is kemény munkával teltek. Nagyapám egyik visszaemlékezéséből tudom, kijárta a gimnáziumot úgy, hogy nem volt télikabátja, tanítóképzősként pedig – Patakra menet – csak Tokajig futotta vonatjegyre, onnan gyalog ment tovább. Nagyapám élete végéig őrizte édesapja 1906 októberében neki írt levelét, amelyben többek között ez olvasható: „…míg a két karom fel bírom emelni, fiam, addig nem hagylak el, akárhogy is csinálom. Csak igyekezz, fiam, hogy örömöm legyen benned...” Ilyen körülmények között aligha lehetett lazsálni, igaz, ezt a nagy hírű sárospataki kollégium szelleme egyébként sem engedte volna meg.

• Hogyan került Turi Sándor Paszabra?

A paszabi főutca

– 1910-ben a református elemi népiskola iskolaszéke éppen „kistanítót" keresett. Azt hi­szem, nagyapa bárhová elment volna, alig várta, hogy keressen, s pénzt adhasson haza a test­vérei taníttatására.

• A kor fogalmai szerint mit jelentett az, hogy kistanító?

– Ezt ma már csak kevesen tudják, legfeljebb csak az idősek. Ez: a fogalmat nagyapa a település történetébe ágyazva nagyon érzékletesen megmagyarázta. Ezt írta: „Paszab régen lápi község volt. A 2100 holdas területéből alig volt száz holdnyi száraz hely. A vizek leeresztése után megváltozott a község élete. A régi vadászó és halászó, pákász életet fel kellett cserélni a földművelő életmóddal. A nagy változás után jött a tagosítás 1868-ban. Akkor a falu népe a neki juttatott földből alapítványt hozott létre, hogy a lelkész és a tanító fizetését biztosítsák. A lelkésznek százhúsz, a tanítónak százöt hold földjavadalmat adtak. A kilencvenes években Bessenyei György családjának utolsó tagja kb. százötven hold földet es erdőt hagyott az egyháznak, és ebből új iskolát es tanítói lakást építettek 1904-ben es 1905-ben. Ettől kezdve az. első osztályos tanulókhoz "kistanítót" alkalmaztak. Annak olyan nehéz volt a helyzete, és annyira kevés volt a fizetése, hogy egy se bírta tovább egy évnél az ittlétet. 1910. szeptember elsején én lettem a hatodik kistanító. Lakásom az iskola kisszobája, fizetésem havi harminc­három korona harminchárom fillér és a reménység, hogy majd a jövő év januárjában állam-segélyt is kapok...”

• Akkoriban Paszab milyen iellegű településnek számított?

Turi Sándorné: – Az apósom leírásából tudjuk, hogy Paszab nem számított kistelepülésnek. 1400 körüli lakosa volt, nagyjából annyi, mint ma. A napszámosság, a kendertermesztés és a dohánykertészet adta a lakosság legfőbb megélhetését, amit a halászat és a pásztorkodás egé­szített ki. Magát a települést girbegurba, sáros utcácskák jellemezték, tenyérnyi ablakok voltak a süppedt, roggyant inú, szalmatetős kis házakon, és házivászonból szőtt ruházatú, mezítlábas gyermekek, kíváncsi, bizakodó nép fogadta a még gverekembert, a mindössze 19 éves ifjút, az új tanítót, aki azt akarta, hogy szeressék, és a bizalmukba fogadják.

• Érdekes, hogy öt kistanító egyike sem maradt egy évnél tovább, a hatodik pedig negy­vennyolc évig... Mi lehetett ennek az oka?

Az iskola, ahol 48 évig tanított

– Ismerős világot talált ott. Olyan volt, mint a kállói, vagy talán még annál is szegényebb. Apósom szerint a titok talán abban állt, hogy ő „használható ifjú" volt. A pap helyett prédikált, a tanító helyett orgonált, így szövődhetett erős kötelék közte és a paszabiak közölt. Megjavította a rossz órákat, értett a női kézimunkához, a gyerekeknek pedig új nótákat és játékokat tanítgatott. Később azt írta erről: „Igazán boldoggá tett az a tudat, hogy a maszatos arcú, piszkos kezű gyermekek szeméből és mozdulataiból milyen életerő árad." Ezzel együtt érdekes volt ez a megjegyzése: „Engem arra tanítottak, hogy a falusi gyereknek a hátán van a füle: akkor érti meg a szót, ha az ember jól hátba vágja..."

• Mi ragadta meg őt a faluban?

– Őt a falu belső élete érdekelte. Megfigyelte a külső behatások és a belső erők harcát. Hamar megismerkedett a falusi nép gondolkodásával, amelyről azt tartotta: „a népet nem megítélni, hanem megérteni a fő feladat". Ezért aztán gyakran kiült a kispadra az öregekkel beszélgetni. A falu derűs életszemlélete nagyon megragadta, hiszen maga is humoros észjárású volt. A falu népe és a derűs lelkű tanító szelleme kölcsönösen feloldódott egymás társaságában, s ez is az egyik magyarázata annak, hogy nem vágyott el a kis faluból. Az igazi népi humort kedvelte, az olyan tréfás falusi történeteket, amelyekben mindig volt valami igazság, bölcsesség és javító szándék. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy az elraktározott adomákból a beszélge-téshez legjobban illőt szívderítően rögtönözze. Egyik kedvelt adomája volt a következő: „Egyszer a kondás akkor hajtotta kifelé a sertéseket nagy káromkodással, amikor a pap nagy könyvével a reggeli templomozásra igyekezett. Le is hordta a kondást, hogy miért nem tudja káromkodás nélkül hajtani a jószágot. A kondás így felelt: nézze, tiszteletes úr, maga most a nagy könyvből olvasni fog. Hát, ha maga előtt is úgy ugrálnának a betűk, mint énelőttem a disznók, maga se állná meg szó nélkül." Az „estézések" során szépen tárogatózott, amiért cse­rébe az öregek ősi dallamokra tanították. A templomban elkápráztatta a falu népét, mert gyö­nyörűen orgonált, az iskolában pedig harmóniumozott és hegedült. A derűs kedélyű, adomázó kedvű, kellemes modorú fiatalember szívesen látott vendége lett a paraszti portáknak éppúgy, mint a jobb módúak házának.

• Helyből választott feleséget?

A család a négy gyerekkel

– Nem. A gyermekkori szerelmét, Kiss Juliannát vette feleségül Nagykállóban 1914-ben. Két évvel később vásárolt az egyház kistanítói lakást, ahol közös életet kezdhettek. Négy gyermekük született, két fiú, két lány. 1922-en történt a nagy változás: a kistanítóból kán­tor­tanító lett, keze alá került a III—VI. osztály, 110-120 tanulóval. Őt illette a tágas kántortanítói lakás is, amely élete végéig otthont adott a családnak. Nálunk nagyon jó légkör volt, amelyben a szeretet, egymás megbecsülése, az egymás iránti szolgálatkészség és a munka szeretete volt az uralkodó, ebben apuka járt elöl jó példával. Sajnos anyuka nem sokkal később cukorbeteg lett, és 1940-ben meghalt. Apuka nem nősült meg újra, csak a munkájának élt, miközben az önálló élethez segítette gyermekeit: Ilonát, Margitot, Sándort és Zoltánt. Közülük ketten választották a pedagógusi pályát, apósom büszke volt, hogy még az ő életében Sándor fia - a férjem - lett a paszabi iskola igazgatója.

• Közismert volt a barátsága Ortutay Gyula akadémikussal. Mit tudunk arról, hogvan kezdődött ez a kapcsolat?

– 1931-ben Ortutay Gyula szegedi egyetemistaként Szabolcs megyébe jött mesegyűjtő útra Móra Ferenc szegedi múzeumigazgató ajánlólevelével. Kiss Lajos nyíregyházi múzeum­igazgatónál jelentkezett, aki a fiatal kutatót Paszabra irányította. Turi Sándor szívesen fogadta őt, útbaigazította és segítette a fiatalembert. Bemutatott neki egy gazdag „.mesefát" is, Korpás László tiszaberceli mesemondót, aki kincsesbányának bizonyult. Kapcsolatuk később is folytatódott, s egyre mélyült. Ortutay Gyula már néprajztudósként 1952-ben is hosszabb időt - három hetet - töltött a Turi-háznál. Laci bácsi meséit jegyezte le újra, immár tudományos igénnyel, összehasonlítás céljából. Ekkoriban már mások is - néptánc- és népdalkutatók, diplomamunkát készítő egyetemisták - felkeresték őt Paszabon, újságcikkek jelentek meg róla, országosan ismert lett a neve, munkája. Ortutay Gyula egyébként később sem feledkezett meg egykori segítőjéről. A Jósa András Múzeum centenáriumán, 1968-ban így emlékezett Turi Sándorra: „Ez az örökké cselekvő tanító nem restellt tanulni Kiss Lajostól és tőlem, a fiatal filosztól... és gyűjtötte az anyagól Kiss Lajosnak, gyűjtötte nekem, Móricz Miklósnak... adott adatot – amennyi csak tőle tellett – a sárospataki falukutatóknak, az egész Rétköznek és mindenkinek, aki csak kért tőle, aki csak hozzá fordult. Ők ketten a Jósa Múzeum eletében örökké megmaradnak, mert Kiss Lajos munkája es Turi Sándor gyűjtőkészsége nélkül - ami a rétközi anyagot illeti - nem lenne olyan ez a múzeum, amilyenné fejlődött." Egyébként később Németh Péter múzeumigazgató is nagyon szépen méltatta az apósom es a Jósa András Múzeum kapcsolatát Turi Sándor születésének 100. évfordulóján egy tanulmányban, amely az egyik megyei folyóiratban, a Pedagógiai Műhelyben Jelent meg 1991-ben.

• A tárgyi emlékek Paszabon is megbecsült helyre kerültek.

A tárlók előtt Sándor fiával és menyével

– Turi Sándor 1953-ben hozta létre a paszabi iskolamúzeumot, amelyhez - az akkor már jelentős pozíciót betöltő Ortutay Gyula révén - a Néprajzi Intézet küldött tárlókat. Helyet kaptak itt a falu határában talált őskori leletek, obszidiánok, kőbalták, agyagedény-darabok és ékszerek. Odakerültek a falu népének használati tárgyai, a halászat, a vadászat, a pásztorkodás, a táplálkozás, a szövés-fonás, a földművelés és más mesterségek eszközei. A fiai segítségével esztétikusan elrendezett tárgyi gyűjteményt a falu történetért-, földrajzára vonatkozó, kar­tonokra írott feljegyzések egészítették ki. Közben írásbeli gyűjtőmunkával egyrészt Kiss Lajos néprajzi-szociográfiai munkáihoz szolgáltatott adatokat, másrészt Ortutay Gyulát segítette. A Korpás Lászlótól lejegyzett meséket Ortutay – saját gyűjtésével együtt – már 1935-ben meg­jelentette a szegedi fiatalok kollégiumának kiadásában Nyíri és rétközi parasztmesék címmel. Az előszóban hosszan méltatta Turi Sándor segítő munkáját. A kötet hasonmás kiadásban a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált 1983-ban. De jutott mese Turi Sándor gyűj­té­séből Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című kötetébe is.

• Paszab nevezetessége a szőttes. Tudom, ez sem kerülte el a figyelmét…

Paszabi szőttes

– A házaknál szőtt abroszok, kötők, komakendők színes mintáinak szakszerű lerajzolása, maid átmentése a népi iparművészet termékeire - díszpárnákra, függönyökre, térítőkre - a har­mincas években kezdődött. A rajzolás, a jellegzetes paszabi szőttes es a szövőüzem kia­lakítása az. 1989-ben elhunyt sógornőm, Bálintné Turi Margit érdeme, akit édesapja ösztönzött, segített.

• Sokat irt, és számos előadást tartott. A műveinek mi a legkülönlegesebb értéke?

– Az érzelemmel telített, képekben, humorban gazdag kifejezésmód jellemezte a szóbeli és írásbeli megnyilatkozásait egyaránt. Képei közül szívesen emelem ki hasonlatait, amelyek jóval erőteljesebbek, mint az elbeszélő művek szelíd összehasonlításai. Úgy vélem, mozgósító erejük van. Jól példázzák ezt a Falusi Nevelők Országos Konferenciáján elmondottak: „Olyan lett a pedagógia, mint az a bizonyos gyümölcs, amelyről megkérdezte a gyerek, mi a neve. Azt mondták, veres szilva, mikor pedig megkérdezte, hogy akkor miért olyan kék, azt a választ kapta: mert meg zöld. Sokan hangoztatják, hogy a pedagógia új útszakaszához érkezett, de amikor elnézem ezt az útszakaszt, olyannak látom, mint azt az országutat, amelyen ki van írva. hogy javítás alatt áll. így aztán legtöbbször nem rajta, hanem mellette megyek... A magyar falu olyan a nemzet életében, mint a bal kezem: éppen annyi eledelt meg mindent kap, mint a jobb, de – mivel eddig nem dolgoztam vele – gyakorlatlan. De sohasem tudatlan…

• Turi Sándor 45 éve nincs velünk. A család szerint méltóképpen él-e az emléke a helyi közvéleményben! Mi lett gazdag szellemi hagyatékával?

Emlékülés Nyíregyházán születésének 100. évfordulóján

– Paszabon még a mai napig is emlékeznek rá, sőt a fiatalok is tudnak róla, hiszen az apósom tárgyi gyűjteménye az iskolában maradt. Gondozását, gyarapítását ketten végeztük férjemmel 1989-ig. Sokan látogatták az iskolamúzeumot: iskolák, honismereti szakkörök, hazai és külföldi turisták is. 1989 nyarán a paszabi háziipari szövetkezet átengedett egy nagy termet kiállítás céljára. Ideköltöztettük az iskolai régészeti és néprajzi gyűjteményt, amely kibővült régi háziszőttesekkel, a népi iparművészet szőtteseivel, cserepeivel es bútoraival. Turi Sándor írásbeli hagyatéka a családnál maradt, egy része pedig a sárospataki Nagykönyvtárba került. A hagyatékban megtalálható néprajzi gyűjtése, kiterjedt levelezése, előadásainak, felszólalá­sai­nak gondolatmenete és az életével, tevékenységével összefüggő számos dokumentum. Sok mél­tatás jelent meg Turi Sándorról halála után is az országos és a megyei sajtóban, folyóira­tokban, emlékét őrzi Sárospatak is. Én nemcsak szerettem, de tiszteltem, nagyra becsültem apósomat életében és halála után is. Kilenc éven át élő tanúja voltam tevékeny életének, emberi nagy­ságának. Bár élne meg kedves humorával, s bemehetnek a szobájába panaszkodni, mint régen: „Apuka, úgy fáj a fejem!". Mire ő azt mondaná: „Ott fáj, ahol a leggyengébb". És nevetnénk ezen mindketten akkorát, hogy a fejfájás is elmúlna.

• Mit jeleni Turi Sándor szellemi öröksége az unokának, Turi Gábornak?

Unokák: Ági és Gábor

Turi Gábor: – Mindössze nyolcéves voltam, amikor a nagyapa meghalt, de emléke ma is elevenen él bennem. Első és egyetlen fiúunokaként érezhettem a szeretetét, az emberségét, a jó kedélyét és kezének melegét. Bontakozó tudatom szegletében mindig ott volt, hogy szemé­lyében rendkívüli embert mondhatott magáénak családom. Saját egyéniségem alakulását furcsa módon jó ideig a faluról városra került ifjú önálló, az elkülönülést, sőt a lázadást is magába foglaló útkeresése határozta meg. Nem követtem a családom majd’ minden tagja által művelt pedagógusi pályát, az írásos önkifejezésnek tágabb teret kínáló újságírói pályát választottam. A köz szolgálata iránti, otthonról hozott elkötelezettségnek tulajdonítható, hogy a rendszer­vál­tozáskor alapító tagja és első debreceni vezetője lettem a Magyar Demokrata Fórumnak. A választásban - utólag már világosan látom - nagy szerepe volt a családi háttérnek, a vidékhez, a falusi értelmiségi léthez, a Sárospatak által megtestesített protestáns etikai hagyományokhoz és a magyar kultúrához kötődő szálaknak. Ugyancsak a rendszerváltozás következménye, hogy kétszer is diplomáciai szolgálatba léphettem. Paszabról, a kis rétközi faluból eljutottam Lon­donba és Washingtonba, a világpolitika középpontjába. Óriási léptékű váltások ezek egy ember életében. Ilyen összefüggésből más megvilágításba helyeződik múlt és jelen, haza és nagyvilág. Bármerre jártam, munkámat mindig igyekeztem a családi házban belém ültetett értékek - az emberek iránti megértés, a türelem, az önzetlenség, a korrektség és a tisztesség - jegyében végezni. Debrecenben telepedtem le, s kulturális és külügyekén felelős alpolgármesterként ma erősebben ágyazódom e város életébe, mint valaha. Mégis kitörölhetetlenül bennem és egyre erősebben velem él a szülőföld emléke, gyújtópontjában nagyapám, Turi Sándor emberi és erkölcsi tartásának sugárzó példája. Aminek az adhatna tágabb érvényt, ha értékes írásos öröksége, a népélettel kapcsolatos feljegyzései, megfigyelései, leírásai nyomtatott formában is hozzáférhetőek lennének, hozzájárulva a magyarság, közelebbről a szabolcsi emberek múltjáról és jelleméről alkotott képünk gazdagításához.

TURI SÁNDOR (született 1891. június 12-én Nagykállóban, elhunyt 1959. január 7-én Paszabon) tanító. A nagykállói gimnázium, majd a sárospataki tanítóképző növendéke. 1910-ben az 1-2. osztályos tanulók kistanítójaként kezdte el tanítói pályáját Paszabon, az elemi iskolában, ahol évtizedekkel később, még az 1957-58-as tanévben is tanított. Pedagógiai, néprajzi és régészeti tanulmányokat, könyveket írt, népfőiskolák előadója volt Sárospatakon és Nyíregyházán.

Személyes kapcsolatban állt a kulturális élet országos vezető személyiségeivel, köztük Erdei Ferenccel, Ortutay Gyulával, Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. 1952-ben - az első pedagógusnap alkalmából - „Kiváló tanító" kitüntetésben részesült a Parlamentben. Élete végén Paszab nagymonográfiáján dolgozott. A Művelődésügyi Minisztérium saját halottjának tekin­tette.

1984-96 között - az összevont megyei Alkotói Díj létrejöttéig - a pedagógiai munkásságért odaítélhető elismerés a Turi Sándor-díj elnevezést viselte Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.

TURI SÁNDORNÉ (született 1926. január 11-én Pesterzsébeten] pedagógus, Turi Sándor tanító menye. Református lelkészi családban született, a nyíregyházi evangélikus gimná­zi­um­ban 1944-ban érettségizett. 1950-ben kötött házasságot ifj. Turi Sándorral, és költözött be a Turi család által lakott paszabi pedagógusházba. 1955-ben szerzett diplomát az egri tanárképző főiskola magyar-történelem szakán. Nyugdíjba vonulásáig a paszabi iskolában tanított.

Aktívan kivette részét a település életéből, néptáncot és színdarabokat tanított, iskolai és községi könyvtárosként is szolgálta a falu művelődését. Sokoldalú, áldozatos tevékenységét „Kiváló pedagógus" címmel ismerték el.

A Bessenyei Irodalmi és Művelődési Társaság tagjaként több publikációt közölt és előadást tartott apósáról, Turi Sándorról.

TURI GÁBOR (született 1951. június 20-án Nyíregyházán) Debrecen alpolgármestere.

Tizennégy éves koráig Paszab községben nevelkedett, ahol édesapja a helyi általános iskola igazgatója, édesanyja annak tanára volt.

A Rákóczi Gimnáziumban érettségizett Sárospatakon 1969-ben. Történelem-angol szakos diplomát szerzett a Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1975-ben, majd 1992-ig különböző lapoknál újságíróként dolgozott Debrecenben. 1992-95 között kulturális attasé volt a londoni magyar nagykövetségen. Hazatérése után a Hajdú-bihari Nap főszerkesztője, majd a Hajdú-bihari Napló szerkesztője. 1998-2002 között sajtóattasé a magyar nagykövetségen Washing­tonban. 2002-től Debrecen kulturális ügyekért felelős alpolgármestere.

Marik Sándor

(In: Általuk híres e föld, In-Forma Kiadó, Nyíregyháza, 2005)