4. Szemben a hatalommal (The Virginian-Pilot/Ledger Star)

 

Nem tudom, hogyan kezdődött, és nem tudom, hogy végződik. Ezeket a kérdéseket még nem tettem fel magamnak, mert ahhoz nyugalomra és egy perc szünetre lett volna szükség. Arra pedig nem volt érkezesem. Most, hogy három hónapot az Amerikai Egyesült Államokban töltök ösztöndíjasként, többen érdeklődnek, hogyan vettem részt Magyarország demokratikus átalakulásában.

Apám, vidéki tanító fia, részt vett a II. Világháborúban. Akkor fogták el a szovjetek, ami­kor a front már átment az országon, és ő hazafelé igyekezett. Örményországba hurcolták hadi­fogolyként. Mire 1948-ban kiszabadult, a kommunisták átvették a hatalmat Magyarországon. Apám belépett a pártba, hogy védettséget nyújtson apjának, aki nem volt a kommunizmus híve. Egy kis faluban tanítottak, és hamarosan apámat neveztek ki az iskola igazgatójának.

Paszab, 1960-as évek

Soha nem léptem be a kommunista pártba.

Anyám, református lelkész lánya, reggelenként és esténként elsötétített szobában olvasta a bibliát. Otthon kereszteltek meg engem is, nem a templomban.

Mégsem lettem vallásos.

Tizennégy éves koromban elkerültem otthonról a nagy múltú sárospataki gimnáziumba, amely 1952-ig az egyház tulajdonában volt. A 60-as évek közepén jártunk, a kommunista ideológia a fénykorát élte. A gimnázium sok mindent megőrzött korábbi hagyományaiból, de emlékszem, minden vasárnap délelőtt a központi pártlap cikkeit kellett olvasnunk. Termé­szetesen minden diák tagja volt a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek.

Nem könnyen viseltem az akkori gimnáziumokra jellemző vasfegyelmet és szigorú szabályokat. Jött a Beatles és a Rolling Stones, s a beatzenében - jóllehet a szövegét nem értettük - megtaláltuk érzéseink kifejezését. Lázadtunk, tiltakoztunk, különleges ruhákba öltöztünk, rendre megszegtük a kötelmeket. Nem csoda, ha kirúgtak a kollégiumból.

  

A IV. B.

A hadseregben töltött emlékezetes esztendő után a debreceni egyetem angol és történelem szakára iratkoztam be. Zenéltem, rádióműsort szerkesztettem, újságot írtam. A 70-es évek első fele volt ez, a magyar gazdasági reform lefékeződésének időszaka. Mégis, a nagybetűs Életet azzal a hittel kezdtük, hogy a Marxizmus haladó társadalmi elmélet, csak rosszul valósítják meg. Az gondoltuk, majd mi megmutatjuk, hogyan kell a helyes útra terelni. Gyűlöltük a korrupciót és a kivételezettek hatalmát.

Az újságírás iránt elkötelezett, hasonló gondokodású, fiatal kollégáimmal a helyi napi­lapnál próbáltuk mindezt megvalósítani. Az idő múlásával azonban egyre inkább tragikusan hamis eszmék és tévhitek erdejében találtuk magunkat és az országot. Rájöttem, én is a hazugsághálót szövögető gonosz pókká válhatok.

Szerencsére az igazságtalanság és az elnyomás minden formája ellen tiltakozó ösztöneim megmentettek a veszélyes csapdától. Büszke voltam arra, hogy cikkeimben kerültem a szocializmus szó használatát. Egy olyan országban, ahol az újságírás elsődleges feladata a hivatalos állami ideológia képviselete és magyarázata volt, ez bizony nem kis fáradságba került. Az érvelés mindig ugyanúgy hangzott: aki a párt lapjánál dolgozik, annak az adott játékszabályokhoz kell tartania magát. Erre én is mindig ugyanazt válaszoltam: mutassanak egy másik lapot a megyében, ahol újságíróként dolgozhatnék.

Természetesen ez teoretikus vita volt, mert nem létezett másik lap, és minden helyi orgánum a kommunista párt fennhatósága alá tartozott.

„Töröld magad”

Tíz évig a Napló kulturális rovatában dolgoztam, elsősorban színházzal és zenével foglal­koztam, távol a politikától. Munkahelyi konfliktusaim az éveim számával mégis gyarapodtak. A többi szocialista országtól eltérően Magyarországon nem létezett hivatalos cenzúra, a főszerkesztők azonban a kommunista párt helyi vezetőségéhez tartoztak. Így mi voltunk saját magunk cenzorai.  „Öreg” - mondta a szerkesztő – „miért akarsz velem kibabrálni? Nem volna jobb mindkettőnknek, ha magad húzod ki ezt a sort a cikkedből?”

Csak egy válasz létezett a kedves felszólításra.

A pártba többször is kapacitáltak. Nem léptem be, mert fontosabbnak tartottam függetlenségem és erkölcsi integritásom megőrzését. Tudtam, ezzel bezárulnak előttem az előmenetel lehetőségei a lapnál, de nem érdekelt. Fiatal voltam, és bíztam abban, hogy képes leszek hangot adni gondolataimnak.

A Hajdú-bihari Napló szerkesztősége, 1970-es évek vége

Csakhogy az évek során egyre több írásom került az asztalfiókba, ezért érlelődni kezdett bennem az elhatározás, hogy megválok a laptól. A konfliktus 1985-ben különösen kiéle­ződött. A Magyar Újságíró Szövetség új etikai kódexének vitáját tartottuk a szerkesztőségben. Ezen részt vettek a szövetség pesti munkatársai és a pártbizottság helyi titkára is. A szö­veg­tervezet első mondata így kezdődött: ''Az újságíró köteles információit a szocialista Magyarország iránti elkötelezettséggel beszerezni, feldolgozni es közzétenni.'' Én mindjárt a vita elején az javasoltam, hogy a mondatot a következőképpen fogalmazzuk át: ''Az újságíró köteles információit a tények es a valóság iránti elkötelezettséggel beszerezni, feldolgozni es közzétenni.''

Ahogy mondani szokták, a kés megállt a levegőben. A főszerkesztő elfehéredő arccal mennydörögte, hogy a magyar újságírók etikai kódexéből nem maradhat ki a szocialista jelző. Szavazásra tette fel a kérdést, és a hatvanból nem akadt egyetlen kolléga sem, aki az én javaslatomra voksolt volna - bár többen egyetértettek velem.

Újra diákok között

Ezzel még nem ért véget a történet. A pártbizottság titkára példát akart statuálni, és kezde­ményezte a „veszélyes ellenzéki góc'' eltávolítását a szerkesztőségből. Ezt még a főszerkesztő sem akarta, bár személy szerint én okoztam neki a legtöbb konfliktust. Ehelyett nem sokkal később azt javasolta, hogy legyek az egyetemi lap felelős szerkesztője.

A debreceni egyetemi lap háromhetenként hat oldalon jelent meg, így ennél ké­nyel­mesebb állást aligha kívánhattam volna magamnak. Némi habozás után elfogadtam az ajánlatot, és ezzel új korszak kezdődött az életemben. Ez 1986. elején volt, és azt terveztem, hogy rendes értelmiségiként bőségesen lesz időm arra, hogy bővítsem műveltségemet, sokat olvassak. Másképp történt.

Nem hiába tartja úgy a magyar hiedelem, hogy az ország utóbbi másfél évszázadának történetében az osztrákok elleni 1848-as szabadságharctól kezdődően az oroszok elleni 1956-os forradalomig minden megmozdulás forrása az ifjúság volt. Olyan diákmunkatársak körébe kerültem, akik dinamikusan gondolkoztak, radikálisan szembefordultak a rendszerrel; mond­hatnám, kölcsönösen fölerősítettük egymásban a tiltakozás és a kritika hangját.

Egyes lapszámainkat úgy elkapkodtak, hogy fénymásolva terjesztettek az országban. A felelős szerkesztőt elvileg az egyetemi pártbizottság titkára felügyelte. Voltak olyan cikkek, amelyek közlését majdnem megakadályozták, de ez már a rendszer agóniájának ideje volt, és a pártbizottság hatalma meggyengült.

Ezt a helyzetet részben mi idéztük elő, és ki is használtuk.

A demokrácia sátra

1987 szeptemberében Lakitelken, ebben a közép-magyarországi községben találkozóra gyűlt össze a magyar értelmiség színe-java, hogy megvitassák az ellenzék lépéseit. Ekkor ala­pították meg a Magyar Demokrata Fórumot nemzeti és demokratikus beállítottságú értel­mi­ségiek. Ez a csoportosulás aztán vitafórumokat szervezett Budapesten a Jurta színházban az alkotmányozásról, a határainkon túli magyar kisebbség helyzetéről, a tömegkommunikáció szerepéről stb. Némelyiken magam is reszt vettem, és kértem a szervezőket, hogy az egyetemi lap számára küldjenek anyagot terveikről. Ennek nyomán meghívást kaptam a Magyar Demokrata Forum következő, 1988. szeptember 3-án tartott találkozójára, amely új fejezetet nyitott a magyar történelemben.

Éreztem, ott a helyem.

Az összejövetelt az MDF egyik alapítójának – aki pedagógus és költő - portáján ren­dezték. A találkozó légkörét némi félelem lengte be, az ország minden részéből érkező vendégek tartottak a rendőrség esetleges beavatkozásától, de semmi nem történt. Ellen­kezőleg, kitűnő ebédet főztek, finom borokat szolgáltak fel, míg a közelgő csendes forradalom vezetői Magyarország jövőjéről értekeztek a felállított nagy sátorban. A végeredmény a Magyar Demokrata Fórum, mint „szellemi-politikai mozgalom” zászlóbontása lett.

Felvillanyozó, felejthetetlen nap volt. A társadalmi fejlődés mellett elkötelezett több száz résztvevő ugyanabban az irányban kereste a kibontakozást. Én ott helyben aláírtam a belépési nyilatkozatot. Postán megküldött tagsági könyvem a 145-ös számot kapta.

Kagylózás

Debrecenből tucatnyian vettünk részt a lakiteleki találkozón, s néhány nap múlva elha­tároztuk, hogy megalakítjuk az MDF helyi csoportját. Ez szeptember 14-én az Alföld folyóirat szerkesztőségében, nem kis izgalom közepette történt. A kommunista rezsim 44 éve alatt ez volt az első szervezett csoportosulás a városban, amely nyíltan szembefordult a rend­szerrel. Az alapító nyilatkozatot 16-an írtuk alá: írók, egyetemi professzorok, értelmiségiek. Meglepetésemre engem választottak meg ideiglenes ügyvivőnek.

Büszkeséggel töltött el, hogy ezek a tiszteletre méltó emberek kitüntettek bizalmukkal, és tudtam, hogy valami új kezdődik el, de fogalmam sem volt a felelősségről.

A debreceni MDF alapítói, 1989

A helyi napilap másnapi számában rövid híradás jelent meg a csoport megalakulásáról. Sokan érdeklődtek telefonon és személyesen a csatlakozás lehetőségéről. (Az MDF később, 1989 nyarán alakult át párttá.) Este, miután az utolsó látogató is távozott, feleségem két­ségbeesetten állapította meg: vége a magánéletünknek, a titkosrendőrség ezentúl lehallgatja a telefonunkat. Én csitítottam, hogy nincs semmi titkunk, ez egy nyílt szervezet, és nincs már messze a rendszerváltozás.

Neki lett igaza. Életünk attól a naptól gyökeresen megváltozott. Addig újságíró voltam, akire szókimondó cikkei miatt figyeltek az olvasók. Ettől kezdve úgy kezeltek, mint a rend­szerrel szembe szálló ellenzéki mozgalom vezetőjét. Megszűntem magánszemély lenni.

A következő időszak lázas szervezőmunkával telt. Hetente egyszer találkoztunk. Egy hónappal a csoport létrejötte után meghirdettük az MDF debreceni szervezetének alakuló ülését. Az egyetem nyitottan viszonyult megkeresésünkhöz, rendelkezésre bocsátott egy termet a gyűléshez, amelyre mintegy 400-an jöttek el, köztük néhány jellegzetes arc a titkos­rendőrségtől.

Megvitattuk az ország helyzetét, és meghatároztuk szervezetünk céljait. A gyűlésre eljött az MDF országos vezetőségének két tagja (egyikük honvédelmi miniszter lett).

1988. október 14-e történelmi jelentőségű nap lett Debrecenben. A Magyar Demokrata Fórum maroknyi értelmiségi csoportból szervezetté alakult, és nyílt harcba kezdett a kom­munizmus felszámolásáért, a parlamentáris rendszer és a piacgazdaság megteremtéséért.

Félelmek és remények

1988 ősze és 1989 tavasza lázas pártszervezéssel telt. Bizottságokat állítottunk fel a gaz­da­sági, oktatási, egészségügyi, környezetvédelmi és jogi program kidolgozására. Üléseket ve­zettem, beszédeket mondtam, rengeteget dolgoztam azért, hogy elképzeléseinket széles kör­ben megismerjék. Sokáig félelem és bizalmatlanság fogadott bennünket. Ne feledjük, még mindig ellenzékben voltunk. 

Hónapokon át heti öt-hat estét voltam távol a feleségemtől és lányainktól. 1989 már­ciusában a párt első országos gyűlésén az országos választmány tagjává választottak.

Antall József miniszterelnök-jelölttel, 1990

Közben munkahelyet változtattam: három kollégámmal elindítottuk a vidék első füg­getlen hetilapját. Bankok, szövetkezetek, kereskedők, magánvállalkozók bevonásával céget alapítottunk a gazdasági háttér megteremtéséhez. Az Úton 1989. március 15-én jelent meg.

Mivel a munkatársi gárda mindössze négyünkből állt, rengeteget kellett dolgoznunk. Szerettem csinálni, de egy hosszú, forró nyár után be kellett látnom, hogy a szerkesztés és a politizálás nem fér meg egymás mellett. Ezért elfogadtam az MDF-hez közelálló Magyar Fórum főszerkesztőjének ajánlatát, hogy legyek a hetilap debreceni munkatársa.

1990. január elsején váltottam munkahelyet, de a politikai események hamarosan nyil­vánvalóvá tették, hogy nem fogok tudni az újságírásra összpontosítani. Négy évtized után március 25-re kiírták az első szabad választásokat Magyarországon, s az MDF országos választmányának tagjaként az én feladatom lett a megyei kampány irányítása.

Verseny a győzelemért

Ó, 1990 viharos tavasza! Feleségem, akinek már elege lett a politikai tevékenységemből, vá­lással fenyegetőzött. De lehetett-e abbahagyni azt, ami egész addigi demokratikus tevé­kenységünkre feltehette a koronát? A családi béke megteremtése könnyebbnek tűnt, ezért ismét fejest ugrottam a vízbe. Épp csak ízlelgettük a demokráciát, így a kampányfogásokat is magunknak kellett kitalálnunk. Jártam a vidéket, szerveztem, agitáltam, plakátokat ragasz­tottam. Péntekenként Budapestre utaztam eligazításra, és plakátokat, zászlókat, jelvényeket szállítottam Debrecenbe. Trabantom néha majdnem összeroskadt a súly alatt. Útközben időnként olyan fáradtság tört rám, hogy ébresztő gyanánt nyitott ablak mellett énekeltem az éjszakában.

A legnehezebb feladat a képviselőjelöltek kiválasztása volt. Engem is javasoltak, minden további nélkül bejuthattam volna a parlamentbe, de nem akartam magára hagyni a csalá­domat.

A győzelem napja: MDF-székház, Debrecen, 1990. április 8.

A választás pártom fényes sikerét hozta: a megye kilenc körzetéből hatban a mi jelöltünk diadalmaskodott. A Magyar Demokrata Fórum országosan is a legtöbb szavazatot szerezte, és koalíciós partnereivel, a Kereszténydemokrata Néppárttal és a Kisgazdapárttal 57 százalékot mondhatott magáénak a parlamentben. Micsoda örömünnepet látott aznap éjszaka a debreceni iroda! Hihetetlen boldogsággal töltött el bennünket, hogy legyőztük a kommunizmust, meg­nyitottuk az utat a demokráciának, újra szabadok voltunk, ráadásul a mi pártunk vehette kezébe az ország irányítását. Hősnek éreztük magunkat, aki egy szál karddal szállt szembe a hétfejű sárkánnyal. Nem mértük fel, hogy a neheze csak ezután következik.

Lapom a nyáron anyagi nehézségek miatt megszűnt, és az utcán találtam magam. Ha a politikát választom, nem kerülök ilyen helyzetbe. Nem volt mit tenni, visszatértem a megyei újsághoz, amelytől négy évvel azelőtt megváltam. Főmunkatársként a belpolitikával kellett foglalkoznom.

Az út vége

Magyarország azóta az átalakulás összes nehézségét megkóstolta. A liberális ellenzék – a kommunistából liberálissá vált sajtó teljes támogatásával - ötven napot sem várva frontális támadást indított a konzervatív kormány ellen. A parlamentben durva, személyeskedő viták folytak, elriasztva a heves politikai csatározásokhoz nem szokott lakosságot. Ősszel a ben­zináremelések miatt a fuvarozók országos sztrájkja napokra megbénította a közlekedést, és terrorizálta az országot. A gazdasági helyzet romlott, a munkanélküliség nőtt, az infláció 35 százalékra rúgott, sokan visszasírják azt az időszakot, amikor még két forintba került a kolbász.

Az őszi helyhatósági választások a városokban a liberális ellenzék, vidéken a volt kom­munisták győzelmet hozták. Debrecenben a megválasztott 61 képviselőből mindössze 11 volt MDF-tag - köztük pártlistán én is. Ha a Parlamentnek nem is, a debreceni döntéshozó tes­tületnek tagja lettem.

Az osztrák tulajdonos kezébe került Hajdú-bihari Naplónál hasonló helyzetben találtam magam, mint öt évvel korábban voltam. Akkor azért kellett kisebbségi pozícióból véde­keznem, mert nem voltam tagja a kommunista pártnak. A korábbi kommunisták most füg­getlenek lettek, én viszont egy párt tagja voltam, még ha demokratikusnak is. A küzdelem folytatódott. Ez olyan feszültséggel járt, ami könnyen szívinfarktushoz vezethetett volna.

A dal folytatódik

Márciusban, három és fél évnyi politizálás után úgy döntöttem, kilépek a városi közgyűlésből és a Magyar Demokrata Fórumból. A társadalmi rovat vezetőjeként kollégáim és a többi párt is összeférhetetlenséggel vádoltak. Nem volt más választásom, mint politikailag függetlenné válni, legalább formailag. Azt hiszem, családom jobban örült ennek a döntésnek, mint ellen­feleim.

Lehet, hogy politizálásom története különösnek hat, mert a kezdete érdekesebb és szí­ne­sebb volt, mint a vége. Talán több személyes megjegyzést is fűzhettem volna az ese­mé­nyekhez, de ne feledjük, hogy még mindig a történet része vagyok. Minden magyar és kelet-európai ugyanannak a demokrácia-történetnek a része.

Túl vagyunk a rendszerváltás első, heroikus hónapjain, beléptünk az új rendszer megte­remtésének fájdalmas időszakába. A remények és a félelmek, a várakozások és a csalódások, az örömök és a szenvedések mindennapjaink velejárói lettek. Ami igazán számít, az az, hogy az utolsó szovjet csapatok június 30-án elhagyták az ország területét. Újra függetlenek és szabadok vagyunk – szabadok győzni, szabadok veszíteni.

Az első út Amerikába a National Forum Foundation ösztöndíjával, 1991

Azért nincs ok az aggodalomra. Ami engem illet, rengeteg tapasztalatot szereztem az elmúlt években, reménnyel és energiákkal telve nézek a jövőbe, bármilyen legyen is az. Magyarország évtizedeken át kommunista uralom alatt élt. Most előttem, a családom és a hazám előtt is megnyílt a lehetőség a független létezés és cselekvés számára.

Mondhatjuk-e, hogy ez itt a „Happy End” helye?

(The Virginian-Pilot/Ledger Star. Norfolk, USA, 1991)