Az üveghegyen innen és túl (A Magyar Kultúra Napján IV.)

Negyedszer állok a Himnusz születésnapján, a Debrecenhez is kötődő Kölcsey Ferenc emléke előtt tisztelegve a Csokonai Színház deszkáin, hogy az alkalmat megragadva megvonjam a kultúra debreceni állapotának mérlegét, de először érzem úgy, hogy mondanivalóm szétfeszíti az ünnepi megemlékezés kereteit.

Nem akarom kockára tenni a türelmet a történések tételes felsorolásával, tartózkodni kívánok attól, hogy beszámolóm a kötelező optimizmus jegyeit viselje, ugyanakkor nem tudom véka alá rejteni meggyőződésemet: Debrecen kultúrtörténeti annaleseibe kiemelkedő jelentőségű évként fog bevonulni a 2005-ös és a rákövetkező, 2006-os esztendő.

Hadd kezdjem azzal, ami ambivalens érzéseket hagyott bennünk a tavalyi év krónikájából.

A 2004-2005-ös év legnagyobb szellemi kihívása Debrecen számára az Európa Kulturális Fővárosa pályázat elkészítése volt. A két évtizeddel ezelőtt indult program a kultúra pozícióinak erősítését célozta az Európai Unió majd Közösség országaiban. A jelentős idegenforgalmi vonzerőt gerjesztő kezdeményezés eleinte a fővárosoknak kínált bemutatkozási lehetőséget, majd koncepcióváltás történt, a decentralizálás jegyében olyan városok léptek a helyszínek sorába, amelyek a rendezvények koncepcionális tervezésével új dimenziókat nyitottak meg a kultúra gazdasági és társadalmi szervezőerőként való értelmezése előtt.

A vetélkedő hazai felelőse, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is egyedi elemekkel bővítette a kiírás szempontjait: nem a 2010-es évre vonatkozó koncepció és programkínálat összeállítását, hanem a kulturális alapú városfejlesztési stratégia kidolgozását állította a pályázat középpontjába. Az elképzelés a kultúra-központú tervezési gyakorlat érvényesülését, a pályázó városok kulturális önmeghatározásának elősegítését, közösség-szervező, ötletgeneráló kulturális koncepció kidolgozását célozta. Nem eredménytelenül: a városok többsége megmozdult, sok elképzelés megfogalmazódott – a pályázat kétségtelenül lehetőséget teremtett arra, hogy a városok kulturális szempontból átgondolják helyzetüket, számba vegyék lehetőségeiket, meghatározzák fejlesztési irányaikat.

A benevezett városok nagy lelkesedéssel láttak hozzá pályázatuk kidolgozásához, ám időközben csalódottan kellett érzékelniük, hogy az Európa kulturális fővárosa cím nem vált országos üggyé Magyarországon. A médiában nem folyt róla elég sok és elég tartalmas beszéd, nem kapott kellő figyelmet, hírverést, elemzést a téma. Utólag már látjuk: a rendszerváltozás óta először adódó, nagy lehetőséget szalasztott el az ország. Olyan kivételes alkalmat, amely esélyt kínált a politikai érdekkülönbségek – legalább átmeneti – meghaladására, a városlakók igazi, lokálpatrióta, a közös cél által motivált összefogására. Nemes, jóízű versengésre, amelynek végén konszenzus övezi a legjobb pályázatot benyújtó, legalkalmasabb jelölt kiválasztását.

Nem így történt. A győztes kivételével valamennyi küzdő fél keserű szájízzel hagyta maga mögött ezt az időszakot.

A magyar pályázat eldöntendő alapkérdése volt: a főváros vagy vidéki település kapja meg a címet. A kormányzat süppedős mocsárba navigálta a pályázat sorsát, amikor nem zárta ki Budapest indulását a lehetőségek közül. Már a meghirdetés pillanatában világossá kellett volna tenni: a pályázat az egyetlen lehetséges célt, a kulturális decentralizációt, helyi kulturális élet, az idegenforgalom és a gazdaság fellendítését hivatott szolgálni, ennél fogva nem az ország fővárosa, hanem egyik regionális központja jogosult annak viselésére. Sokan gondoljuk úgy: a cím elnyerése a történelmileg hátrányos helyzetben lévő keleti országrészek regionális központjai előtt nyitotta volna tágabbra a felzárkózás kapuját.

Nem sok hír érkezik azóta a győztes pályázat sorsáról, de mint értesültünk róla, Pécs átdolgozta Brüsszelnek szánt anyagát. Üzeneteiket a Nyugaton is jól csengő hívószavakra fűzik fel, a kulturális decentralizáció helyett a város geopolitikai helyzetére fektetik a hangsúlyt. Nem megtagadni, hanem inkább hangsúlyozni kívánják a szocializmus kulturális hagyatékát, a „Balkán kapuja” jelszónak megfelelően pedig multikulturális kapuvárosi funkciót kínálnak fel Európának.

Debrecen helyzete a második fordulóba jutott egyetlen ellenzéki városként legalább is sajátosnak nevezhető. „Kezdettől világos volt, hogy… a fideszes vezetésű Debrecen nem lehet befutó” – szögezte le a döntést kommentáló vezércikkében az egyik országos napilap. Amit más nyilvánvaló tényként értelmezett, azzal mi is számolni voltunk kénytelenek. A csapdahelyzetből egyetlen kiút kínálkozott számunkra: olyan program kidolgozása, amelynek fő elemeit a pályázat eredményétől függetlenül megvalósítjuk. Így született meg Gulyás Gábor irányításával, több tucat szerző közreműködésével a „Teret nyerünk” című pálya-munka, amely Debrecen kulturális hagyományaihoz méltó, nagy szabású terveket, távlatos fejlesztési elképzeléseket foglalt rendszerbe. Közéjük tartozik a Kölcsey Konferenciaközpont és a Latinovits Színház felépítése, a belvárosi kiállítónegyed és a Lúdas Matyi Park létrehozása, a határokon átívelő, Debrecen regionális szerepkörét erősítő Városok–Falvak Szövetsége megszervezése. Nagyon sok szellemi energia halmozódott fel a munka során, amire a továbbiakban is építeni kívánunk. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy még egyszer köszönetünket fejezzem ki minden érintettnek odaadó közreműködéséért.

Az Európa Kulturális Fővárosa pályázat eredményének kihirdetése nem a végítélet napja volt Debrecenben. A számunkra kedvezőtlen döntést tudomásul véve gratuláltunk a kiemelt városnak, és feladatainkra összpontosítjuk figyelmünket. Debrecen, amely nem részesül az Európa Kulturális Fővárosa címmel járó, máig tisztázatlan mértékű központi támogatásból, a maga választotta úton halad tovább. Örömmel és büszkén jelenthetem ki: a pályázattól függetlenül városunk olyan nagy léptékű kulturális fejlesztéseket tervezett el és valósít meg ezekben az években, amelyek jelentőségükben a Református Kollégium 1538-ra és a Csokonai Színház 1865-re datált felépítéséhez foghatók. Íme a jelentősebbek.

2005-ben megkezdte működését a Debreceni Művelődési Központ, s ezzel lezárult a Kölcsey Ferenc megyei-városi Művelődési Központ felszámolása után kezdődött fejlesztési folyamat. A szervezet több egységét, így a Kismacsi Közösségi Házat és a Tímárházat felújítottuk, egyúttal új közművelődési színterekkel bővítettük a decentralizált intézményhálózatot. A homokkerti városrész ellátását szolgálja a Homokkerti Közösségi Ház, amely a sokáig mostoha körülmények között működő Debreceni Népi Együttes székháza is lett. A Kossuth u. 1. szám alatti, éveken át próbahelyként funkcionáló, Belvárosi Közösségi Házra keresztelt létesítmény teljes körű felújítás után a belváros meghatározó közművelődési pontjává válhat. A gyönyörű épületben rendezett kiállítások és a Regényünnep című irodalmi sorozat estjei máris szép számú közönséget vonzottak.

Örömhír a józsai városrészben lakóknak, hogy az önkormányzat az igényeiket kielégítő közösségi ház és könyvtár céljára alkalmas épület vásárlásáról döntött.

A Közgyűlés új városi galéria befogadására alkalmas épület beszerzésére is pályázatot írt ki. Az épülő képzőművészeti központ elsősorban a modern képzőművészet otthona lesz.

Az infrastrukturális beruházásokkal párhuzamosan intézményeinkben jelentős szervezeti és személyi változásokat is kezdeményeztünk az utóbbi időben. Az állami támogatás csökkenése, a kulturális szektorral szemben jelentkező új igények és a kialakuló versenyhelyzet szükségessé tették működésük felülvizsgálatát, a hatékonyság, a minőség és a forgalmazhatóság szempontjainak fokozottabb érvényesítését. Ez olyan szervezeti és szerkezeti modellváltást feltételez, amely biztosítja a műhelyek összehangoltabb, tervszerűbb és piacérzékenyebb működésének feltételeit. 2006. január 1-jével egységes szakmai irányítás és közös igazgatás alá vontuk a zenekart és a kórust Debreceni Filharmonikus Zenekar és Kodály Kórus névvel. Az új intézménytől azt várjuk, hogy a kórus által elért magas szakmai színvonal megőrzésével, intenzív munkával és hatékony menedzseléssel az ország élenjáró zenei együttesei közé emelkedjen.

A Debreceni Filharmonikus Zenekar a továbbiakban is szolgálatban látja el a Csokonai Színház zenés darabjainak kíséretét. Az együttműködést az utóbbi években eltérő érdekek, egyeztetési nehézségek kísérték, amelyek esetenként a műsorterv felborulásával fenyegettek. A két intézmény zökkenőmentes kapcsolatának helyreállítása érdekében szükségessé vált a zenekar és a színház zenei irányításának egységesítése közös zeneigazgatóság alatt. Ezt a feladatot a „Debreceni Filharmonikus Zenekar és Debreceni Kodály Kórus” zeneigazgatója, Kocsár Balázs látja el, aki egy személyben a színház zenei vezetője is.

A szerkezeti változások több esetben személyi változásokkal is együtt jártak. 2005-ben új vezetőt neveztünk ki a Csokonai Színház, a Debreceni Filharmonikus Zenekar és Kodály Kórus, a Csapókerti Közösségi Ház, a Mezon Iroda élére, és újabb megbízást adtunk a Vojtina Bábszínház igazgatójának. Úgy foglalhatnám össze, hogy megfelelő embereket a megfelelő helyekre állítottunk – de ennél jóval nagyobb horderejű folyamatokat indítottunk el, amelyek megteremtik a város kulturális életében tervezett lépésváltás személyi feltételeit.

„Debrecenben évtizedek óta nem akadt rá példa, hogy a magyar színházi rendezői kar élvonalbeli tagja szerződjön a művészi munka irányítására. Vidnyánszky Attila személyében most megtört a jég, Csányi János igazgatása mellett elvállalta a Csokonai Színház társulatának vezetését” – írta a minap az egyik helyi sajtóorgánum.

Megnyugvással tölt el bennünket, hogy az általában kritikus hangú lap is kedvezően értékeli azt a döntést, amely szándékaink szerint kulcsfontosságú Debrecen kulturális életének megújítása tekintetében. Hagy idézzem most Vidnyánszky Attilát: „Minden színháznak nemzetinek kellene lennie abból a szempontból, hogy a mi kulturális hagyományainkat ápolva próbál újítani, állandóan a gyökerek felé nyúlva próbálja elsajátítani a legkorszerűbb színházi nyelvet. Nekem Bartók és Kodály filozófiája, művészeti szempontrendszere a minta, úgy mertek a legmodernebben lenni, hogy közben a legmagyarabbak voltak.”

Ez a művészi hitvallás teljes mértékben illeszkedik abba a kultúrafelfogásba, amelyet önkormányzatunk vall, s amelynek jegyében a kultúra további fejlődésének kereteit igyekszünk megteremteni Debrecenben. Nem véletlen, hogy Vidnyánszky Attila, aki megannyi társulattól kapott ajánlatot, az Operaház főrendezői posztját odahagyva ma a Csokonai Szín-ház művészeti vezetője.  A két év alatt, amióta felvettük vele a kapcsolatot, megismertük gondolkodásmódját, a színházról vallott nézeteit, láttuk rendezéseit Beregszászon, Gyulán, Zsámbékon, Budapesten, Debrecenben. Az ismerkedés a kölcsönösség jegyében zajlott, és talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: választásában fontos szerepet játszott az a bizalom, amely bennünk egymás iránt kialakult. De ugyanez vonatkozik a színház- és társulatépítésben jelentős érdemeket szerzett Csányi Jánosra, aki a budapesti Bárka Színház igazgatói székét cserélte fel a debrecenivel. Két eltérő egyéniség, két, egymást kiegészítő feladat, amelynek teljesítésére közösen szövetkeztek.

Nézzünk szembe a tényekkel: a Debreceni Csokonai Színház ma nem vonzó lehetőség a magyar színházi rendezői kar élvonalának. Önmagában nem volt az új vezetőink számára sem. Ehhez olyan regionális fejlesztési elképzelésekre, színházépítési és -szervezési tervekre meg kultúrapártoló magatartásra van szükség, amilyenekkel ők – szavaik szerint – Debrecenben találkoztak. S amiért úgy döntöttek: fordítanak életükön, és városunkkal kötik össze sorsukat. Mindketten Debrecenbe költöztek, velünk, köztünk élnek, részesei, formálói lesznek a város kulturális életének. Sőt, Vidnyánszky érkezése a debreceni népesség számának alakulását is kedvezően befolyásolja, amennyiben felesége a napokban újszülöttnek ad életet a Kenézy kórházban.

Ez nem megy másként. Építsük fel bár a világ legremekebb kulturális intézményeit, bocsássunk rendelkezésükre minden anyagi forrást – ha nem állnak az élükön tehetséges, öntörvényű művészek, hiábavaló minden beruházás. Csányi János, Vidnyánszky Attila és Kocsár Balázs „szentháromsága” nagy reményekre jogosító változást hozhat művészeti intézményeinkben – de a város szellemi életében is. Jelenlétük magasabb mércét állíthat mások elé, teljesítményük ösztönzően hathat a többi művészeti ág képviselőire, és kiváltója lehet további szellemi összpontosulásnak. Bízunk benne, hogy olyan korszak kezdődik el munkálkodásukkal, amely szellemi izgalmakat kiváltó művészeti produkciókban ölt testet, az eddiginél is színvonalasabb, pezsgőbb kulturális életet eredményez, és hangsúlyos, azonosítható pontként jeleníti meg Debrecent az ország, sőt Európa kulturális térképén.

Aki visszanéz, annak előre is kell tekintenie az időben. Ha 2005 a fejlesztések, a szerkezeti és személyi változások éve volt, 2006 a kiteljesedésé lesz a város kulturális életében. Egy hónap múlva birtokba vesszük Kelet-Magyarország legnagyobb kulturális beruházását, a Kölcsey Központot. Debrecen ezzel nemcsak a konferencia-turizmus előtt nyitja meg kapuit, hanem olyan, kulturális és társasági események befogadására is alkalmas, korszerű létesítménnyel gazdagodik, amely új tájékozódási pontként írhatja be magát a debreceniek tudatába. A Főnix Rendezvényszervező Kht. működtetésében ide költöznek nagyrendezvényeink, így a Spanyolországtól Németországon át Japánig ismert és elismert Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny, a 2005-ben a szakmai és közönségfogadtatás tekintetében is áttörést hozó Debreceni Jazznapok, a sikeres költészeti fesztivál, a megújult irodalmi napok, hogy csak néhányat említsek.

A nyár végén avatjuk fel a Kölcseyhez csatolt képzőművészeti központot, amely 2600 négyzetméteres kiállítóterével, új tudományos és szellemi műhelyként, minőségi előrelépést hozhat e művészeti ág debreceni történetében. Az épületben egy nagyon jelentős magán-gyűjtemény, illetve Debrecenben eddig helyhiány miatt nem fogadott, nagyszabású időszaki kiállítások kapnak majd helyet. A Munkácsy- és a Chagall-kiállítás óriási sikere jelzi, ideje volt, hogy a képzőművészet terén is nagyot lépjen előre az ősi város. Ebbe illeszkedik az első debreceni művésztelep megszervezése is, ami már évtizedek óta szerepel a tervek között.

De más, fontos események is várhatók 2006-ban. Hamarosan döntés születik az új színház építéséről, és – hogy az egészségmegőrzést se zárjuk ki a kultúra tágabb értelmezéséből – szeptembertől új uszoda áll a mozogni, sportolni vágyók rendelkezésére.

Miközben jóleső érzéssel nyugtázzuk ezeket a fejlesztéseket, nem feledkezhetünk el arról: az új létesítmények önmagukban nem többek, mint vasból, betonból, üvegből emelt építmények. Hogy miképpen gazdálkodunk, mire jutunk velük, az rajtunk, a városon, a kultúra szereplőinek felkészültségén, kreativitásán múlik.

„Teret nyerünk” – utalok vissza az Európa Kulturális Fővárosa pályázat debreceni anyagának címére. A tervek egyik, nagy érdeklődést és médiafigyelmet kiváltó eleme az „üveghegy” installáció ötlete volt. Gyermekkori olvasmányaikból bizonyára emlékszünk a népmesék kezdő mondatára: Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innen, az üveghegyen túl…

„Amikor Mirkó királyfi elindult világgá, hogy az öreg király kívánságát teljesítse, sok akadály után lovával egy hídhoz ért. Ott azt kérdezi tőle hű társa, hogy mit lát.

– Látok egy olyan véghetetlen magos üveg kősziklát, de olyan meredeket, mint a ház oldala! – így a királyfi.

Azt mondja erre a táltos:

– No, édes gazdám, ezen is át kell mennünk.

– Igen ám, de hogyan? – bucsálódott a királyfi.

– Ne búsulj édes gazdám, mert még rajtam vannak azok a patkók, amiket az apád ezelőtt hatszáz esztendővel gyémántszögekkel rám veretett. Csak hunyd be a szemed, s fogódzkodj jól belém!

Akkor megugrotta magát a táltos, s egy szempillantás alatt az üveg kőszikla tetején termett. Ott ismét megállott, és azt mondta a királyfinak.

– Most nyisd ki a szemedet! Mit látsz?

– Ha hátranézek, látok magam alatt valami feketét, akkorát, mint egy jó nagy tál.

– No, édes gazdám, az a föld kereksége – mondta a táltos.”

Lovunk patáján Debrecen sok száz évvel ezelőtt készült gyémántszögei ragyognak. Hunyjuk be szemünket, és fogódzkodjunk erősen táltosunk sörényébe.

(Ünnepi beszéd a Magyar Kultúra Napján. Debreceni Csokonai Színház, 2006. január 22.)