Dzsessz – írásban

Júliusban került a boltokba az első olyan magyar nyelvű könyv, amely kifejezetten a ma­gyar dzsesszélettel foglalkozik. Címe Azt mondom: jazz… Szerzője Turi Gábor debreceni új­ságíró.

- Honnan jött a könyv ötlete?

- Évek óta publikálok különböző lapokban, folyóiratokban dzsessztémájú írásokat, s a részjelenségek elemzése vetette fel bennem az igényt az egész áttekintésére. A legcélsze­rűbb­nek azt láttam, ha a hazai dzsesszéletben részt vevő muzsikusok szavaiból bontakozik ki e sajátos huszadik századi, ritmusközpontú zene magyarországi fejlődésvonala és jelenének képe. Végül 19 zenész szerepel a kötetben.

- Hogyan fogadták a szándékot?

- Kedvezően, de némi hitetlenkedéssel. Olyan kevés szakkönyv jelent meg a dzsesszről Magyarországon, és olyan esetlegesek a műfajról tudósító újságcikkek, hogy többen el sem tudták képzelni, mi sülhet ki az egészből.

- És mi sült ki?

- Számomra roppant érdekes esemény- és helyzetrajz, amely azon túl, hogy igyekszik fel­villantani a muzsikusok egyéniségét, élményszerű leírását adja a dzsessz hányatott sorsának, lehetőségeinek, a zenészek törekvéseinek.

- Vajon a magyar zenei életben megtalálta-e már a megfelelő helyét a dzsessz?

- A dzsessz színvonalában, szervezettségében, megjelenési formáiban, de különösen a ró­la alkotott nézetekben bizony van elmaradás, de a felzárkózásnak vannak reményt keltő jelei is. Nagy jelentőségű a Zeneművészek Szövetsége elnökségének állásfoglalása, amely ön­álló mű­vészetté nyilvánította a dzsesszt, függetlenítve a komoly zenétől és a populáris-szórakoz­tató zenéktől egyaránt.

(Ifjúsági Magazin, 1983)