Egy műfaj magára talál?
Turi Gábor könyvéről
Egykori tanárnőm gyakorta szidott bennünket (amikor az egyébként nem túl bonyolult angol nyelvtan útvesztőiben sem tudtunk eligazodni), hogy az „állandó dzsessz" miatt tanúlásra sosem marad időnk. Akkor tetőzött a beatkorszak – s ez a zene valóban sok időnket kitöltötte –, ám a dzsesszről éppen, hogy hallottunk, de rendszeresen akkor sem hallgattuk volna, ha lett volna hol.
A fentiek legalább két olyan dologra utalnak, amit Turi könyve is sugall. Az első: a ma élő idősebb generáció tudatában a dzsessz a mindenféle szórakoztató, hogy ne mondjuk: a tánczene szinonimája. A második: a műfaj jelenlegi híveinek derékhadát azokból a fiatalságukat lassan elvesztő ifjakból verbuválja, akik annak idején a beatmozgalom keretein belül sajátították el zenei anyanyelvüket. Utóbbi tényt a magasabb eszményekből kiindulva nevezhetjük akár sajnálatosnak is, ám ettől tény marad. A mai tizen-, húszon- és „harmincévesek" nemzedéke elsősorban a beat, pop, rock címkékkel ellátott muzsikával alakít(ott) ki szorosabb kapcsolatot. Körülbelül úgy – megváltoztatva a megváltoztatandókat –, ahogyan a néhány generációval előttük járók a legfogékonyabb éveikben megszeretett magyar nótára vagy az operettre esküsznek.
Kinek lehet akkor ma Magyarországon dzsesszt játszani, vagy éppen a dzsesszről könyvet írni? Az idősebbek legfeljebb a tánczenével azonosítják, minthogy a negyvenes években nálunk jórészt valóban csak tánczenekarok játszottak dzsesszt, amennyiben a talpalávaló közben az improvizáció révén saját zenei gondolataikat is próbálták megfogalmazni. Az ötvenes évek nagyobbik felében kiátkozott volt a műfaj, de még egy évtizeddel később sem lehetett rendszeres hazái dzsesszéletről beszélni.
Maradnak tehát gyakorlatilag a ma fiataloknak nevezhető zenerajongók, akik már minden különösebb egyéni szerencse (külföldi rokonok lemezajándékai stb.) nélkül is meg tudnak ismerkedni ezzel a zenével, s egy részük – bár viszonylag csekély – rajongójává is vált. Látható tehát, hogy a mai magyar társadalomban – még a rendszeres „zenefogyasztókhoz" képest is – meglehetősen marginális helyet foglal el a dzsessz tábora. (Egyébként, jórészt más okokból, de az egész világon.) Mégsem mondhatjuk, hogy a könyv periferikus témával foglalkozna. Nem, mert a dzsessz – s ezt története már bizonyította – kitüntetett helyet foglal el a zenei életben. Úgy tűnik, ez az a híd, ami a mindennapi zenei műfajok „fogyasztóját" sajátos eszközei révén képes olyan irányokba terelni, amely a „magasabb" régiók irányába is nyitottá teszi. Talán a dzsessz képes a mindennapok és a művészet – feltételezve ezt a kettősséget – között a zenében a legtermészetesebb eszközökkel kapcsolatot teremteni.
Persze zeneszociológiai optimizmus lenne azt hinni, hogy aki hallgatóként a dzsesszre adta a fejét, az a zenében – lassan, de biztosan – mindenféle magasabb rendű formák irányába is hajlandóságot fog mutatni. Egyéne válogatja. Lehet a dzsesszt például divatból, sznobizmusból is hallgatni. S mégis kecsegtetőbb a választás, mint ha példának okáért a diszkót választja, mert az nagy valószínűséggel a következő, de semmilyen lényeges változást nem jelentő divathullámhoz vezet. Társadalmunkban pedig fejlődésre, megújulásra kész emberekre van szükség. Vagy nem?
Félreértés ne essék. A dzsesszt nem szabad úgy tekinteni, mint valami „köztes" műfajt az értéktelen és értékes, a megtűrt és támogatandó közt. Éppen a lebecsülése lenne ennek a zenének, amely mára nálunk is kialakította öntörvényű fejlődésmenetét, létrehozta ennek „hordozóit", a kötet szereplőit. Magam is csupán a műfajhoz kötődő néhány hipotézisre akartam utalni.
Annyi bizonyos, hogy ma már a dzsessz hazánkban is kezdi a tűrés kategóriája adta lehetőségeket kihasználva elfoglalni az őt megillető helyet. Turi Gábor interjúalanyai ennek a törekvésnek tevékeny szereplői. Részesei annak, hogy a műfaj mára jelentékeny tábort tudott kialakítani maga körül, annak, hogy a dzsessz az egyetemes magyar kultúrán belül „jegyzett" műfajjá vált, mi több, még zenei hírnevünket is gyarapítani tudja a világban. S ami a legfontosabb, egyre növekvő tízezreknek ad nap, mint nap, ha úgy tetszik művészi, de mindenképpen tartalmas zenei élményt.
Azt mondom: dzsessz. Turi Gábor könyve ezt a címet viseli, és tizenkilenc magyar dzsesszmuzsikustól kért vallomást pályájáról, a műfajról. Nekem viszont – bár eddig ezt tettem – nem a dzsesszhez, hanem a könyvhöz kapcsolódó gondolataimat kellett volna megírnom, erre kértek fel.
Megpróbálom röviden pótolni. Nos, a könyv jó, élvezetes olvasmány. Jó, mert kirajzolódik rajta keresztül a magyar dzsessz fejlődése, az interjúk jóval többek, mint egyszerű beszélgetések, érzékletes portrét is kapunk a szereplőkről. Elénk tárul ennék a maroknyi csapatnak – az aktív magyar dzsesszmuzsikusoknak – elszánt, de mindennapi megalkuvásoktól sem mentes harca a műfaj elismertetéséért. Aki ismerte őket, még jobban megismerheti, aki nem, az ezután egy kávé vagy egy sör melletti beszélgetéshez is oda tudja képzelni az eddig csak színpadról ismert zenészeket.
S élvezetes a könyv – magam kipróbáltam –, mert például mindenféle megerőltetés nélkül el lehet egy helyben olvasni. Intelligensen, okosan van megírva. Kellemes órákat szerezhet a dzsessz barátainak, s annak is, aki (még) nem kötött barátságot a műfajjal. Ilyenfajta könyvet – dzsesszről – még nem írtak Magyarországon, s ezért is szinte kedve támad az embernek elismerését kifejezni a szerzőnek. Ezért a jelen sorok írójának nem is kell sokat fáradnia, csak a szomszéd szobába átmennie. Hisz’ a könyv szerzője a Napló kulturális rovatának munkatársa.
T. Szűcs József
(Hajdú-bihari Napló, 1983)