Egy műfaj magára talál?

Turi Gábor könyvéről

Egykori tanárnőm gyakorta szidott ben­nünket (amikor az egyébként nem túl bonyo­lult angol nyelvtan útvesztőiben sem tud­tunk eligazodni), hogy az „állandó dzsessz" miatt tanú­lásra sosem marad időnk. Akkor tetőzött a beatkorszak – s ez a zene valóban sok időnket kitöltötte –, ám a dzsesszről ép­pen, hogy hallottunk, de rendszeresen akkor sem hallgattuk volna, ha lett volna hol.

A fentiek legalább két olyan dologra utal­nak, amit Turi könyve is sugall. Az első: a ma élő idősebb generáció tudatában a dzsessz a mindenféle szórakoztató, hogy ne mondjuk: a tánczene szinonimája. A máso­dik: a műfaj jelenlegi híveinek derékhadát azokból a fiatal­ságukat lassan elvesztő ifjakból verbuválja, akik annak idején a beat­mozgalom keretein belül sajátították el ze­nei anyanyelvüket. Utóbbi tényt a magasabb eszményekből kiindulva nevez­hetjük akár sajnálatosnak is, ám ettől tény marad. A mai tizen-, húszon- és „harmincévesek" nemze­déke elsősorban a beat, pop, rock címkékkel ellátott muzsikával alakít(ott) ki szorosabb kapcsolatot. Körülbelül úgy – megváltoztat­va a megváltoztatandókat –, ahogyan a né­hány generációval előttük járók a legfogé­konyabb éveikben megszeretett magyar nó­tára vagy az operettre esküsznek.

Kinek lehet akkor ma Magyarországon dzsesszt játszani, vagy éppen a dzsesszről köny­vet írni? Az idősebbek legfeljebb a tánczenével azonosítják, minthogy a negy­venes években nálunk jórészt valóban csak tánczenekarok játszottak dzsesszt, amennyi­ben a talpalávaló közben az improvizáció révén saját zenei gondolataikat is próbálták megfogalmazni. Az ötvenes évek nagyobbik felében kiátkozott volt a műfaj, de még egy évtizeddel később sem lehetett rendszeres hazái dzsesszéletről beszélni.

Maradnak tehát gyakorlatilag a ma fiata­loknak nevezhető zenerajongók, akik már minden különösebb egyéni szerencse (külföl­di rokonok lemezajándékai stb.) nélkül is meg tudnak ismerkedni ezzel a zenével, s egy részük – bár viszonylag csekély – ra­jongójává is vált. Lát­ható tehát, hogy a mai magyar társadalomban – még a rendszeres „zenefogyasztókhoz" képest is – meglehető­sen marginális helyet foglal el a dzsessz tá­bora. (Egyébként, jórészt más okokból, de az egész világon.) Mégsem mondhatjuk, hogy a könyv periferikus témával foglalkozna. Nem, mert a dzsessz – s ezt története már bizonyította – kitüntetett helyet foglal el a zenei életben. Úgy tűnik, ez az a híd, ami a mindennapi zenei műfajok „fogyasztóját" sajátos eszközei révén képes olyan irányokba terelni, amely a „magasabb" régiók irányá­ba is nyitottá teszi. Talán a dzsessz képes a mindennapok és a művészet – feltételezve ezt a kettősséget – között a zenében a leg­természetesebb eszközökkel kapcsolatot te­remteni.

Persze zeneszociológiai optimizmus lenne azt hinni, hogy aki hallgatóként a dzsesszre adta a fejét, az a zenében – lassan, de biz­tosan – mindenféle magasabb rendű formák irányába is hajlandóságot fog mutatni. Egyé­ne válogatja. Lehet a dzsesszt például di­vatból, sznob­izmusból is hallgatni. S mégis kecsegtetőbb a választás, mint ha példának okáért a diszkót választja, mert az nagy valószínűséggel a következő, de semmilyen lényeges változást nem jelentő divathullám­hoz vezet. Társadalmunkban pedig fejlő­désre, megújulásra kész emberekre van szükség. Vagy nem?

Félreértés ne essék. A dzsesszt nem sza­bad úgy tekinteni, mint valami „köztes" mű­fajt az értéktelen és értékes, a megtűrt és támogatandó közt. Éppen a lebecsülése lenne ennek a zenének, amely mára nálunk is ki­alakította öntörvényű fejlődésmenetét, lét­rehozta ennek „hordozóit", a kötet szerep­lőit. Magam is csupán a műfajhoz kötődő néhány hipotézisre akar­tam utalni.

Annyi bizonyos, hogy ma már a dzsessz hazánkban is kezdi a tűrés kategóriája adta lehe­tőségeket kihasználva elfoglalni az őt megillető helyet. Turi Gábor interjúalanyai ennek a törekvésnek tevékeny szereplői. Ré­szesei annak, hogy a műfaj mára jelenté­keny tábort tudott kialakítani maga körül, annak, hogy a dzsessz az egyetemes magyar kultúrán belül „jegyzett" műfajjá vált, mi több, még zenei hírnevünket is gyarapítani tudja a világban. S ami a legfontosabb, egyre növekvő tízezreknek ad nap, mint nap, ha úgy tetszik művészi, de min­denképpen tar­talmas zenei élményt.

Azt mondom: dzsessz. Turi Gábor könyve ezt a címet viseli, és tizenkilenc magyar dzsesszmuzsikustól kért vallomást pályájá­ról, a műfajról. Nekem viszont – bár eddig ezt tettem – nem a dzsesszhez, hanem a könyvhöz kapcsolódó gondolataimat kellett volna megírnom, erre kértek fel.

Megpróbálom röviden pótolni. Nos, a könyv jó, élvezetes olvasmány. Jó, mert ki­rajzoló­dik rajta keresztül a magyar dzsessz fejlődése, az interjúk jóval többek, mint egyszerű be­szélgetések, érzékletes portrét is kapunk a szereplőkről. Elénk tárul ennék a maroknyi csapat­nak – az aktív magyar dzsesszmuzsikusoknak – elszánt, de min­dennapi megalkuvásoktól sem mentes harca a műfaj elismertetéséért. Aki ismerte őket, még jobban megismerheti, aki nem, az ez­után egy kávé vagy egy sör melletti beszél­getéshez is oda tudja képzelni az eddig csak színpadról ismert zenészeket.

S élvezetes a könyv – magam kipróbáltam –, mert például mindenféle megerőltetés nél­kül el lehet egy helyben olvasni. Intelligensen, okosan van megírva. Kellemes órákat szerez­het a dzsessz barátainak, s annak is, aki (még) nem kötött barátságot a műfajjal. Ilyenfajta könyvet – dzsesszről – még nem írtak Magyarországon, s ezért is szinte kedve támad az em­bernek elismerését kifejezni a szerzőnek. Ezért a jelen sorok írójának nem is kell sokat fáradnia, csak a szomszéd szobába átmennie. Hisz’ a könyv szerzője a Napló kulturális rova­tának munkatársa.

T. Szűcs József

(Hajdú-bihari Napló, 1983)