Szabadság és spontaneitás (A Debreceni Jazznapok négy évtizede)

A Magyar Rádió és a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ 1972. november 23-án a deb­receni Bartók teremben rendezte első közös jazzestjét, amely Debreceni Jazznapok elne­vezéssel Magyarország legrégebb jazzfesztiváljaként 2011-ben ünnepli fennállásának negyvenedik évfordulóját.  

Azon az estén senki nem sejtette, hogy az alkalmi koncert több évtizedes sorozat mag­ját ültette el. A szervezőket a négy közreműködő, ifj. Balogh Gyula miskolci triója, a Deb­receni Jazz Kvartett, Kovács Gyula együttese és az Apostol együttes sikere sarkallta a folyta­tásra. Persze, kellett ehhez a csillagok szerencsés együttállása is. Debrecen kulturális arcu­la­tának formálásában akkoriban kezdtek fontos szerepet játszani a nagy fesztiválok (Virág­kar­nevál, Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny), így a város nyitottnak mutatkozott a jazz be­fogadására és támogatására is. A kulturális vezetők szándéka találkozott a Magyar Rádió jazz-szerkesztőségének törekvéseivel, amely ’70-es években a vidéki jazzfesztiválok hálózatá­nak létrejöttét eredményezte. Debrecen csatlakozott a kezdeményezéshez, amihez jó alapot szol­gáltatott nagyszámú értelmisége, sokezres diáksága, színvonalas zenei intézmény­rend­szere, amelynek ekkor már a pár évvel korábban alakult Debreceni Jazz Együttes is része volt.

A tiltakozás hangja

A szervezők nem kisebb célt tűztek ki, mint hogy a hangversenysorozat néhány év alatt érje el egy Európa-szerte ismert fesztivál rangját, és egyúttal legyen a magyar jazzélet fó­ruma. A munkamegosztás a többi vidéki fesztiváléhoz hasonlóan alakult: a program össze­állítása és megszervezése a Rádióra – mint valutagazdálodásra jogosult intézményre – hárult, a helyi művelődési intézmény a rendezvény lo­gisztikai hátterét biztosította. Az első koncert kevés eredetiségről tanúskodó címe – Debreceni Jazz­hangverseny – ugyan még nem utalt a későbbiekre, de a következő évre már megszületett a hosszú távra érvényes elnevezés. A Deb­receni Jazznapok sikerrel tette meg első lépéseit; az évtized végére forró hangulatú estjeivel, több ezres közönségével felülmúlta a hasonló hazai jazzrendezvényeket. Olyannyira, hogy az 1980-as évekre Közép-Európában is számon tartott kulturális eseményévé vált, amely az ország minden részéből, sőt a „testvéri” szocialista országokból is nagy számban vonzotta az érdeklődőket.

Mi a volt fesztivál tekintélyének és hírnevének a magyarázata? Rendezői oldalról min­denekelőtt a megbízhatóság és a kiszámíthatóság. A város a Rádió stabil partnerének bizo­nyult, a fesztivál a kiemelt, rendszeres támogatásban részesülő rendezvények közé soroltatott. A szervezőmunka hátterét a Kölcsey Központ akkoriban népművelőknek nevezett kulturális menedzserei adták, akik kellő jártassággal bírtak a nagy tömegeket mozgató események elő­készítésében és lebonyolításában. De a korabeli társadalmi viszonyoknak is részük volt a fesz­tivál presztízsének alakulásában.

A ’70-es évek Európa nyugati felében a jóléti modellekkel szemben alternatív élet­formákat kereső törekvések kiürülésének, a társadalmi nyugtalanságot kifejező diákmoz­gal­mak lecsengésének időszaka volt. A konszolidáció Magyarországon a gazdasági reform ku­darcában és a rendszer korrekciójához fűződő illúziók meghiúsulásában nyilvánult meg. A felülről irányított, kisszerű létezésben fuldokló fiatalok nagy, közös rendezvényekben ke­resték a kikapcsolódás formáit, a másfajta azonosulás lehetőségeit. A hátizsákos népvándorlás kora volt ez, amit a szigorú politikai kontrollal működő rendszer hiánygazdálkodása épp úgy táplált, mint – a jazzfesztiválok esetében – a zenéhez fűződő nonkonformista képzetek, a spontaneitásnak és a szabadságnak a rögtönzésekben megtestesülő mítosza.

A jazznapok alatt megváltozott Debrecen képe: a várost laza öltözetű, hosszú hajú, formabontó viselkedésű, kispénzű fiatalok lepték el. Egy részük nem feltétlenül a zene, hanem az esemény miatt kelt útra, hogy – legalább néhány napra – kilépjen a hétköznapokból, és átadja magát a kötetlenség felszabadító érzésének. Jelenlétük a fesztivál sokadik évében is zavarokat okozott a város működésében: ellátásukra nem álltak kellő számban rendelkezésre olcsó étkezdék, szállások, a rendfenntartó erők pedig eleve gyanakvással szemlélték a „devi­áns” magatartású idegenek megjelenését. A zenéléssel kísért utcai csoportosulások néhány esetben indokolatlan hatalmi beavatkozást váltottak ki, a lappangó feszültségek azonban sze­rencsére nem befolyásolták az ünnepi eseményekké magasztosuló koncertek hangulatát.

Lélek és minőség

A fesztivál az évtizedek során a város szinte valamennyi kulturális helyszínét birtokba vette. A Bartók terem után három évig a Csokonai Színház patinás épülete volt a házigazda, majd a művelődési központ, a Kossuth egyetem, a Pódium terem, a Hódos Imre sportcsarnok, az Oláh Gábor utcai sportcsarnok, a szabadtéri színpad, a Lovarda, John Bull Pub, a Nagy­templom, a Kölcsey park, a Déri tér, a Sörkert és a Békás tó is bekapcsolódott. Az utóbbi években az új Kölcsey Központ, illetve a hozzá kapcsolódó Baltazár tér lett a rendezvény első számú otthona.

A jazznapok nemcsak végső helyét, hanem legmegfelelőbb időpontját is folyamatosan kereste. A seregszemlét az első tíz évben szeptember végén rendezték, később átkerült nyárra, tavaszra, majd késő őszre, s az utóbbi évtizedben újra szeptember áll a naptárban. A kora őszi dátum előnye, hogy a kulturális holtszezonban nagyobb figyelem összpontosulhat a rendez­vényre, ez az időszak ugyanakkor kívül esik a nyári illetve késő őszi európai fesztivál­körforgáson, ami megnehezíti az amerikai muzsikusok meghívását.

Az igazi jazzfesztiváloknak lelke van, ami a szabadság, a spontaneitás és a minőség tiszteletében, a muzsikusok és a közönség egymásra találásában jut kifejezésre. A Debreceni Jazznapok fénykorában, a 80-as években rendre ilyen élménnyel ajándékozta meg a részt­vevőket. A hat naposra bővült rendezvényen felvonult a magyar mezőny színe-java, a rádió által közvetített koncertek közönsége új művek sorával ismerkedhetett meg, a nemzetközi műhely-együttesek és az oldott örömzenélések pedig a magyar és külföldi muzsikusokkal találkozására adtak lehetőséget. A vezető európai muzsikusok mellett amerikai világsztárok sora mutatkozott be Debrecenben, fesztivál így a műfaj iránt érdeklődők fontos tájékozódási forrása lett. A Hódos sportcsarnok emlékezetes koncertjeinek másfél-kétezer lelkes néző tapsolt, de rendkívül népszerűek voltak a vasárnap délelőtti dixieland-matinék is. A színes zenei kínálatot fotókiállítások, lemezbemutatók, művész-közönségtalálkozók, filmvetítések egészítették ki. A publicitásról a meghívott külföldi és hazai szakemberek gondoskodtak. A jazznapok felvételeiből két ízben nagylemez is megjelent.

A Magyarország társadalmi berendezkedésében és nemzetközi helyzetében bekövet­kezett változások 1990 után jelentősen módosították a jazz-zene megítélését és érvényesü­lé­sének lehetőségeit. A határok megnyílásával, az internet megjelenésével a korábban nehezen elérhető zenei termékek (információk, lemezek, folyóiratok, fesztiválok) közvetlenül hozzá­férhetővé váltak. A jazz elveszítette a „szabadság zenéje” státuszból és az alterna­ti­vi­tásból következő nimbuszát, és más zenékhez hasonló, fogyasztható produktummá vált, amelynek jelenlétét a befogadói igények határozzák meg. A kezdeti nekibuzdulás és konjunktúra után sokkszerűen jött a felismerés, hogy a jazz rétegzene, üzleti alapú forgal­mazásához kicsi az ország felvevőpiaca. A rendezvények is csak úgy tudnak talpon maradni, ha fenntartói vagy szponzori támogatás biztosítja költségvetési hátterüket.

A Debreceni Jazznapok közönsége a ’80-as évek végére megcsappant, felerősödtek a prog­ram­szervezés és a rendezés hiányosságait érintő kritikai hangok is. A vidéki fesztiválokra a ’90-es évek közepén súlyos csapást mért a Magyar Rádió kényszerű döntése, amellyel be­szüntette koncertszer­vező tevékenységét. A rendezvények így szakmailag és a fi­nanszírozás tekintetében is maguk­ra maradtak. A visszalépés érzékenyen érintette a Debreceni Jazz­napo­kat is: profilja beszű­kült, időtartama három napra  zsugorodott, közönsége tovább apadt. A tét már nem a presztízs megőrzése, hanem a túlélés lett.

A több éves hullámvölgyből 2000 után az amerikai városokat bemutató tematikus so­rozat elindításával, helyszínként a Nagyerdő bevonásával, a koncertek ingyenessé válá­sával, a jamboree-jelleg erősítésével sikerült kilábalnia a megújuló fesztiválnak, amely színvonalának emelésével, programjainak egyediségével ismét megerősítette vezető helyét a hazai ren­dez­vé­nyek sorában.

Magyar, európai, amerikai

A jazzfesztiválok általában kétféle módon szerveződnek: vagy irányzatoknak (di­xie­land, avantgárd zenék stb.) adnak teret, vagy stiláris kötöttségek nélkül, a muzsikusok nevével igyekeznek programjukat vonzóvá tenni. A Debreceni Jazznapok rendezőelve a kez­detektől a sokszínűség volt, ugyanakkor mindig akadtak olyan vonásai, amelyek a műsorok össze­állí­tásában hangsúlyosan érvényesültek.

A magyar élmezőny rendszeres fellépétetésén kívül ilyen volt a helyi, illetve vidéki együttesek, a rokon műfajok (blues, jazz-rock) képviselőinek szerepeltetése,  illetve az első két évtizedben a big bandek és a vegyes nemzetközi formációk jelenléte, amelyek a rádiós kapcsolatok jegyében magyar és külhoni muzsikusok műhely-jellegű együttműködése előtt nyitottak utat. Külföldi zenekarok már a második fesztiválra meghívást kaptak, de a nem­zetközi jelleg az ötödik seregszemlétől kezdve erősödött fel számottevően. Kötelezőnek szá­mított a szocialista országok muzsikusainak felléptetése (köztük olyan visszatérő, kitűnő  vendégekkel, mint a bolgár Simeon Sterev, a cseh Jiri Stivin, a lengyel Zbigniew Namys­lowski), míg a nyugati országok sorát Németország, Nagy-Britannia, Finnország és Fran­ciaország vezette.

A ’70-s, ’80-as években szembetűnően magas volt az avantgárd előadók száma. Akár tudatosan, akár véletlenszerűen, a kísérletező jazz kiemelt fórumhoz jutott Debrecenben. Kü­lönösen emlékezetes a nyugat- és keletnémet muzsikusok Peter Brötzmann illetve Ernst-Ludwig vezette free-jazz szeánsza az 1980-as fesztiválon, amely jelentős hatást gyako­rolt a jelenlévők jazzről való gondolkodására. És mai szemmel szinte természetellenesnek tűnik az a siker, amelyet a chigagói, színesbőrű Anthony Braxton és a magyar Szabados György avant­gárd kettőse aratott a sportcsarnokot zsúfolásig megtöltő közönség előtt 1984-ben.

A résztvevők számát, az időtartamot és az érdeklődést tekintve a felülmúlhatatlan rekordot a tizedik, hat naposra duzzadt fesztivál tartja (1981), amelyen 22 ország 250 mu­zsikusa lépett fel 40 különböző formációban.

A Debreceni Jazznapok négy évtizedének áttekintése nem lehet teljes a legem­léke­zetesebb koncertek említse nélkül. Álljon itt zárásként néhány, az elmúlt évti­zede­ket fém­jelző, jazztörténeti név: Edward Vesala, Juhani Aaltonen, UMO Big Band (Finnország), Jasper van’t Hof (Hol­landia), Ganelin Trio (Szovjetunió), Eberhard Weber, Theo Jörgensmann, Albert Mangelsdorff, Wolfgang Dauner, Klaus Doldinger, Alexander von Sclippenbach  (Né­met­ország), Jan Garbarek (Norvégia), Thomas Stanko (Lengyelország), Graham Collier (Nagy Britannia), Didier Lockwood (Franciaország), Ganelin Trio (SU), Enrico Rava, Ro­sa­rio Giuliani (Olaszország), Egberto Gismonti, Nana Vasconcelos (Brazilia), Dollar Brand (Dél-Afrika), Aki Takase (Japán), Tony Scott, Art Farmer, James Blood Ulmer,  John Sco­field, Gateway, Oregon, Paul Motian, Steps, Chet Baker, Charles Lloyd, Charlie Mariano, Larry Coryell, Elvin Jones, Johnny Griffin, Melissa Walker, Golden Gate Quartet, Bill Frisell, Marcus Miller, Wayne Shorter, Kevin Mahogany, John Hollenbeck, Jackie Terrason, Andrew Hill, Dr. Michael White, Irvin Mayfield, Ken Vandermark, Ernest Dawkins, Patricia Barber, Eric Alexander, Sonny Fortune, Cedar Walton, Eliane Elias, Benny Golson, Stacey Kent, James Carter, Steve Swallow (USA).

A sor 2011-ben a 40. Debreceni Jazznapokon folytatódik…

(fonixinfo.hu, 2011)