USA 3. Az iskolapadtól a koncertteremig

Újabb amerikai beszámolóm témája a Rutgers Egyetem, amely az ország egyik jazzközpontja: itt működik a legnagyobb jazzarchívum, emellett elméleti és gyakorlati képzés is folyik különböző helyeken és tanszékeken.

Hanem előtte álljunk meg egy pillanatra Newark-ban, a latin negyedben lévő szállásomtól kétszáz méterre található, Oliver utcai, több emeletes általános iskolánál, ahol az idén 80 éves és kellően ünnepelt Wayne Shorter szaxofonos kezdte koptatni a padokat. A város egyébként elsősorban az itt született Sarah Vaughan énekesnőről híres, aki – csak úgy, mint az oly sok hanglemezről ismert manhattani Village Vanguard klub tulajdonosa, Lorraine Gordon. A 90 éves hölgyet születésnapja alkalmából külön esten köszöntik majd a James Moody-ról elnevezett helyi jazzfesztivál keretében, november elején. Az est házigazdája Christian McBride bőgős lesz.

Nos, a Rutgers. New Jersey állami egyeteme három campusra épül, amelyek New Brusnswick, Newark és Camden városokban székelnek. A jazz ügyei nem egy helyre összpontosulnak, a zenészképzés helyszíne New Brunswick, a mesterképzést nyújtó jazzelméleti és -történeti tanszék, illetve az archívum Newarkban található. Az elkülönülés nem szerencsés, de – hogy otthoni szóhasználattal éljek – történelmileg alakult így. Még a két utóbbi intézmény is külön épületben kapott helyet. Ennek leginkább az archívum látja kárát, amelynek gazdag gyűjteményét csak elvétve keresik fel zenészképzős hallgatók. (A múlt héten egy Seattle-ben, az ország túlsó partján élő zenetudós hölgy gyűjtött itt anyagot a Sarah Vaughan-ról tervezett könyvéhez.)

Az archívum őszi előadás-sorozatának legutóbbi vendége a jelenleg Mexikóban élő Marcello Piras olasz zenetörténész volt, aki saját kutatásai alapján nem kevesebbet állított, mint hogy az afrikai hatás nem közvetlenül, hanem európai áttétellel érte az amerikai kontinens kultúráját. A portugál és a spanyol hódítók először ugyanis Európába hurcolták magukkal a fekete rabszolgákat, akik előbb ennek a két országnak a zenéjére, majd a hódítókkal együtt az óceánon átkelve az Újvilágra is hatást gyakoroltak. Piras vitatta a jazz keletkezésének New Orleans-hoz fűződő mítoszát, szerinte az archaikus jazz jellegzetes hangszerparkja és előadásmódja a karibi szigetekről és Kubából került át Észak-Amerika déli vidékére. Ha Buddy Boldent tartjuk az első jazzmuzsikusnak, akkor ő nem tett mást, mint hogy a már ismert és művelt előadási gyakorlatot a blues-zal társítva teremtette meg azt a zenét, ami aztán jazz néven hódította meg a világot. Ám kereszthatások ide vagy oda, a tény az – amit Piras sem cáfol –, hogy a jazz nem a karibi szigeteken, nem is Dél-Amerikában, hanem Észak-Amerika déli államaiban, különböző kultúrák metszéspontjában jött létre.

A Rutgers Egyetemen jazztörténeti oktatás is folyik, ezért kerestem az alkalmat, és beültem Henry Martin órájára, aki ebben a szemeszterben Charlie Parkerről tart kurzust. A tanszék vezetője, Lewis Porter nemcsak muzsikus, hanem Lester Young-ról és John Coltrane-ról szóló fontos könyvek szerzője, aki ebben a félévben alkotói szabadságát tölti. Az előadó neve ismerősen csengett, könyvtáramban megtaláltam 1986-ban kiadott „Enjoy Jazz” című munkáját, amely bevezetés e zene elméletébe és gyakorlatába.

Martin a két és félóra alatt Parker első önálló felvételeit elemezte, gyakran a zongorán mutatta be a bebop úttörő szaxofonosának jellegzetes harmóniai és dallamfordulatait.  A foglalkozáson tizenegy mesterképzéses hallgató vett részt, akiket az elején név szerint regisztrált. Az óra hangulatát közvetlenség jellemezte, az elméletileg képzett diákok aktívan részt vettek a felvételek elemzésében, kérdeztek és véleményt is formáltak a hallottakról. A kurzus egyik csendes látogatója a nálunk jól ismert, Franciaországban élő Rhoda Scott orgonista volt, aki utóbb kérdésemre elmondta: azért iratkozott be a Rutgers Egyetem mesterszakos képzésére, mert nem ismeri a jazz korai évtizedeinek történetét, Charlie Parker művészetét sem. (Azt is elárulta, hogy karácsonykor a Modern Art Orchestra szólistájaként lép fel Budapesten.)

A napokban a gyakorlati zenészképzésről is sikerült képet kapnom. A Newark-tól félórányi vonatútra fekvő New Brunswick-i tanszék big bandje ugyanis széles körben hirdetett koncertet adott a város pazar színháztermében. Kevesen tudják jazzkörökben, hogy New Brunswick magyar testvérvárosa 1990 óta Debrecen. Előző funkcióimból következően én is többször jártam a Johnson and Johnson világcég székhelyeként ismert, egyébként kisméretű településen, amely jelentős magyar kolóniát és magyar múzeumot mondhat magáénak, az írek mellett. Nem véletlen, de jelképesnek is tartható, hogy James Cahill polgármesternek mindkét ágon vannak felmenői.

A jazzkoncert helyszíne meghökkentőnek tűnt, ugyanis 1800 férőhelyes, hatalmas teremben rendezték, amire mintegy kétszázan váltottuk meg a 20 dolláros belépőjegyet. A jazz a jelek szerint itt sem a tömegek zenéje. Főleg, ha két nappal később ugyanott a népszerű, és jazzbe is belekóstolt Béla Fleck bendzsós együttese lép fel.

A színpadkép és az előadás színvonala azonban igazolta a vállalkozást. Komoly produkció részesei lehettünk. A hátteret az égboltot idéző apró csillámló égők díszítették, minden a helyén volt, a játékot semmilyen technikai zökkenő nem zavarta meg. A big band tagjai csendben elfoglalták helyüket, majd bejött a tanszék vezetője, Conrad Herwig harsonás, aki visszafogott, tiszteletteljes modorban konferálta a műsort. Gershwin „Ain’t Necessarily So” című örökzöldjével kezdtek, de ez volt az első és utolsó hagyományos standard, a többi, sokszor igen bonyolult kompozíció kortárs, a tanszékhez kötődő muzsikusoktól származott. Kiművelt hangzáskép, pontos együttes játék jellemezte a big band első számait, majd színpadra jött, és végig bent maradt az est szólistája, Randy Brecker trombitás. Utóbbi, funkys lemezei alapján kevés jóra számítottam tőle, de – annak ellenére, hogy fogott rajta a kor, és testsúlya sem csökkent –, végig kiváló teljesítményt nyújtott. Hangja minden regiszterben tisztán, zengzetesen szólt, a magas fekvésekben is könnyedén mozgott, kreativitása, professzionalizmusa magasba emelte az estét.

Ezt azzal együtt kell nyugtázni, hogy néhány szám erejéig a tanári kar is hozzájárult a koncert sikeréhez. Nem akármilyen nevekről van szó, még ha otthon kevésbé ismerősen csengenek is: Joe Magnarelli (trombita), Conrad Herwig (harsona), Ralph Bowen (szaxofon), Bill O'Connell (zongora), Vic Juris (gitár), Kenny Davis (basszusgitár), Robby Ameen (dob). Remek együttest alkottak, mindenki tudta és nem játszotta túl a szerepét, szólóikat a lendületes modern mainstream kompozíciók szolgálatába állították.

Fellépésük alapján nem maradt kétség: ezektől a kiváló hangszeresektől van mit tanulni a Rutgers Egyetem jazztanszakos hallgatóinak.

(jazzma.hu, 2013)