USA 7. New Orleans, fúvószene és kreol konyha
A jazz történetéről nem lehet beszélni New Orleans említése nélkül. A Katrina hurrikán által 2005-ben nagymértékben sújtott, azóta újjáéledő déli város egy ideje gondosan őrzi hagyományait. Ennek jegyében rendezték meg a múlt hétvégén a Treme Creole Gumbo Festivalt a Louis Armstrong parkban.
New Orleans Jazz and Heritage Foundation. Kevesen ismerik a nonprofit szervezet nevét, jóllehet fontos szerepet játszik az említett hagyományok ápolásában. A széles társadalmi kapcsolatokon nyugvó, professzionális alapon működő alapítvány rendezi a jelentős bevételt produkáló, híres New Orleans Jazz and Heritage Festival-t, de tevékenysége ennél jóval szélesebb körű: kiterjed különböző koncertek, előadások, sőt oktatási programok szervezésére, és saját archívuma is van.
Ismeretségem a szervezet program-, kommunikációs- és marketingigazgatójával tíz évre nyúlik vissza. Scott Aiges akkor még a New Orleans-i polgármesteri hivatal zenei referenseként dolgozott. Vele vettem fel a kapcsolatot, amikor a New Orleans kultúráját bemutató 2004. évi Debreceni Jazznapok előkészítésére a városba utaztam. Azt javasolta, válasszam az áprilisi Francia Negyed fesztivált, ahol rengeteg zenekart lesz alkalmam meghallgatni. Úgy is lett. Ráadásul besorolt egy, a rendezvényre érkező újságírói csoportba, amelyet esténként három, a turisták által nem ismert, élő zenét szolgáltató helyi klubba is elvittek. Mondhatom, rendkívüli élmény volt a hamisítatlan New Orleans-i hangulatot átélni, és egyúttal érzékelni: a vegyes etnikai összetételű és kultúrájú városban a jazz mellett számtalan zenei zsáner (blues, rhythm and blues, cajun, zydeco) létezik.
A jazz kialakulásában fontos szerepet játszottak a fúvós- vagy menetzenekarok. Ez a népzeneinek tekinthető vonulat ma is New Orleans kultúrájának szerves része, többek között a temetésekhez kapcsolódva él tovább. Különös szerencsémnek tudhatom, hogy erről most alkalmam volt meghallgatni Michael White klarinétosnak, a hagyományőrzés szószólójának a Liberty Brass Band közreműködésével a Xavier Egyetemen tartott, látványos előadását.
(Ha már itt tartunk, hagy idézzem fel: a 2004. évi Debreceni Jazznapokra Michael White-ot is meghívtam együttesével, amelynek tagja volt a New Orleans-ban nagy tekintélynek örvendő Gregory Stafford trombitás. White tovább maradt, mint kvartettje, a fesztivál zárónapján a Debreceni Dixieland Jazz Band vendégeként lépett fel. Este vendégül láttam lakásomon kis összejövetelre, több debreceni barátommal együtt. Hét órát töltött a társaságunkban, és annyira jól érezte magát, hogy éjfélkor csak azért távozott, mert hajnali háromkor indult vele a kocsi Ferihegyre. A tények kedvéért elmondom: amikor bevezettem szobámba, és leemeltem a polcról az előző évben New Orleans-ban vásárolt lemezét, a sok jazz-relikvia, CD és könyv láttán megjegyezte: bár New Orleans-nak volna olyan alpolgármestere, aki ismeri és támogatja a jazzt.)
A Treme városrészről elnevezett fesztivált először 2012-ben rendezték meg New Orleans-ban. Az egyébként nem közbiztonságáról híres negyed neve a HBO folytatásos tévésorozata révén vált világszerte ismertté. (Éppen novemberben rendez erről négyestés vitasorozatot New Yorkban a National Jazz Museum of Harlem.) Itt többen – főleg muzsikusok – vitatják a sorozat autentikusságát, de elismerik: ha más haszna nem volna, legalább a közreműködők – így az annak idején Debrecenben fellépő, magát Louis Armstrong örököseként tételező Kermit Ruffins is – jelentős bevételhez jutottak a forgatás révén.
A New Orleans-i jazz funkciója jelentősen különbözik a modern jazz szerepétől: elsősorban a közönséggel kialakított érzelmi kapcsolat erősítésére törekszik; célja nem „műalkotás” létrehozása, hanem az, hogy a muzsikusok és a hallgatók egyaránt jól érezzék magukat a zenélés közben. New Orleans-i utam során gyakran találkoztam azzal a nézettel, hogy a magas kultúra elismertségére aspiráló, intellektuálissá vált modern jazz elveszítette korábbi, bensőséges, ritmusával fizikai hatást gyakorló kapcsolatát a közönséggel, ennek tudható bázisának beszűkölése.
A brass band elnevezés magyarra fúvószenekarként fordítható, de, ha nem volna lekezelő, a rezesbanda kifejezés helyénvalóbbnak tűnik. A formációt hét-kilenc muzsikus alkotja, trombita, harsona, szaxofon, basszusként a behemót souzafon (ami hajlított tuba), továbbá pergő- és lábdob. Arra a kérdésre, hogy ez a két ütőhangszer miért külön van jelen, az a válasz érkezik: mert együtt nehéz volna őket cipelni. De mindenki úgy tartja, a brass band lelke és meghatározója a ritmus, jóllehet a dobosokról ritkán szól a fáma.
A Treme fesztiválról, amely nevébe vonzásként beemelte Louisiana gasztronómiájának híres ételét, sok minden elmondható, csak az nem, hogy összetévesztené magát a Carnegie Hall koncertjeivel. A tágas Armstrong parkban felállított színpad, a többnyire képző- és iparművészeti alkotásokat kínáló kirakodó sátrak, a kimérések előtt kígyózó hosszú sorok mind azt szolgálták, hogy a közönség jól szórakozzon, és kedvére fogyasszon. Ehhez az időjárás is hozzájárult: ragyogó napsütés, 25 fokos meleg fogadta az érdeklődőket. A gumbo-t én is megkóstoltam: nem ez lett a verseny győztese.
Az idei fellépők sorát a Louisianai Filharmonikus Zenekar rézfúvós együttese nyitotta, amelynek a fúvószenéhez sok, a jazzhez kevés köze volt. Őket a Treme Brass Band követte, akiket két nappal korábban a Francia Negyeden kívül eső, éppen ezért a helyiek által igazinak tartott Frenchmen utcai DBA klubban már volt alkalmam hallani. A városrész nevét viselő, itt más felállásban játszó együttes ismert számokból álló műsorát a filmsorozat szignáljával zárta, zajos sikert aratva. Ezután lépett színpadra a nagy létszámú Lagniappe Brass Band és Keedy Black énekes fergeteges tempójú előadással. Úgy tűnt, a fiatal együttes temperamentumban felülmúlja az elődöket, játékuk azonban egy idő után az ifjabb közönséget megcélzó, repetitív funky zenébe váltott.
Kóstolónak nekem ennyi jutott a fesztiválból, amely a jazztörténeti helyszíntől eltekintve, sokban hasonlított a hazai szabadtéri rendezvényekhez. Szállodám felé a Francia Negyeden át vezetett az utam, hogy bőröndömet felvéve az egyébként szintén Louis Armstrong-ról elnevezett repülőtérre induljak. A tömeg mozgását követve az egyre csiricsárébb és ízléstelenebb Bourbon utcán kötöttem ki, ahol váratlanul rendkívüli élményben lett részem. Az egyik szegletben fiatalokból álló fúvószenekar játszott elképesztő energiával. Körülöttük senki nem maradt mozdulatlan, sokan táncra perdültek, csak úgy potyogtak a dollárok a kitett vödrökbe. Fekete és fehér muzsikusokból álló, vegyes társaság volt, és miközben ámulva hallgattam őket, megerősödött bennem az érzés: ha ilyen zenekarok járják a jazz szülőhazájának utcáit, akkor nincs ok aggódni a New Orleans-i jazz jövője miatt.
A városban töltött öt napot egy mozzanat különösen emlékezetessé tette. Újabb amerikai magyar jazzfeleséggel ismerkedhettem meg (az első Nagy Ildikó, Chris Potter neje.) Bata Szilvia Szentesről származik, hét éve él kint, idegenforgalmi mesterképzésre jött New Orleans-ba, ma az egyik szállodában dolgozik. Itt találtak egymásra az egyébként észak-karolinai Geoffrey Clapp jazzdobossal, aki több formációban játszik, és a Jazz and Heritage Foundation oktató programjában is részt vesz. Mindketten a motorozás szerelmesei, robogókkal keresztül-kasul röpítettek a városon, és olyan helyekre is elvittek, ahová magamtól nem jutottam volna el. Elképzelhető volna Magyarországon például, hogy a II. Világháború történetét bemutató múzeum adjon helyet mondjuk a Chappy dobos életéről szóló zenés-táncos darabnak? Az alany itt az 50-es, 60-as években népszerű, sok slágert szerző Louis Prima énekes-trombitás volt, a darab sorozatban fut, és Geoff remekül alakítja – pontosabban: játssza – a zenekar dobosának szerepét. A produkció végén a muzsikusok a kijáratnál felsorakozva fogadták a közönség gratulációját.
A látványos előadás után Geoff robogójával a Ritz-Carlton Hotelhez hajtottunk, ahol a felső tízezer tagjai múlatták az időt Jeremy Davenport trombitás zenekarának játékát hallgatva. Ez is New Orleans, csak úgy, mint a Decatur utcán alkoholmámorban fetrengő, kéregető hipsterek látványa. Pénz és életfelfogás kérdése a választás.
(jazzma.hu, 2013)
