USA 8. New York - klubok, jazz, étel, ital, költészet és egyebek
Az ember New Yorkban igyekszik minél több helyszínre eljutni, de be kell látni, hogy ez lehetetlen. A napilapos formátumú, ingyenes The New York City Jazz Record havilap 180 címet sorol fel, ahol rendszeresen vagy időnként jazz hallható.
Két klub, két este, kilenc fotó. Beszámolóm első sorozata a Blue Note-ban, Greenwich Village-ben készült, ahol a legtöbb játéktér összpontosul. Hosszan elnyúló tér, a színpad középütt helyezkedik el, ennél több asztal és szék aligha zsúfolható be egy helyre. A belépő ezen az estén 25 dollár (de lehet 65 is), a bárban 15, de az árakról jobb nem beszélni: a kötelező fogyasztás 10 dollár (egy kisüveg sör ára), az ételek 20-30 dollárba kerülnek. Üzemszerű működés, de mint hallani lehet, így sem rentábilis. Novemberben egyébként mások mellett Arturo Sandoval, Michel Camilo, a Manhattan Transfer, Jane Monheit, Fred Hersch, Gato Barbieri és Nicole Henry lép fel itt.
Ezen az estén Eric Harland, a kiváló dobos ünnepelte – nem nevesített, de harminchatodik – születésnapját a barátaival. Mire bepréseltem magam a színpad bal szélén kijelölt helyemre, a zenekar már játszott. Az előzetes alapján azt vártam volna, hogy laza örömzenélés részese leszek, ehelyett megírt, kottákból játszott szerzeményeket adott elő a kvintett: Chris Potter (tenorszaxofon), Nir Felber (elektromos gitár), Taylor Eigsti (zongora), Francois Mouton (bőgő) és Eric Harland (dob). Néhány, hoszszasan részletezett, időnként romantikus hangzású kompozíciót játszottak terjedelmes improvizációkkal színesítve. A közönség figyelme érzékelhetően Chris Potterre összpontosult, aki energikus és invenciózus szólókkal kápráztatta el a jelenlévőket. A kifinomult ütőhangszeres játékáról ismert Harland ezúttal keményen, kiszámíthatatlanul ütötte a dobokat, mintha az alkalom erre szólította volna fel.
A másik klub a New York-i (fehér) intellektuel közönség felkapott, konyhájáról is híres helye, a Cornelia Street Cafe. (10 dollár a belépő, 10 dollár a kötelező fogyasztás.) Fent zajlik az élet, kávézás, vacsorázás, ültetéses asztalfoglalással, előtte utcai sorban állással. Lent, a keskeny, hosszú pincében este 6-tól költészeti felolvasásokat, előadóesteket tartanak, majd a pici színpad 9-től az improvizatív zenéé. Mondhatnánk, hogy a jazzé, jóllehet a Reverse Blue együttes, amely alkalmi társulásból alakult formális csapattá (Mary Halvorson – gitár, Chris Speed – tenorszaxofon, klarinét, Eivind Opsvik – bőgő, Tomas Fujiwara – dob) sok tekintetben a meghatározás ellenében működik. Kottában rögzített, kollektíven megszólaltatott, mégis improvizatívnak nevezett zene volt ez, nagy összpontosítással és intenzitással előadva. Az újabban alternatív összefüggésekben sokat foglalkoztatott, kislányos alkatú Mary Halvorson minden, csak nem jazzgitáros. Viszont stimuláló hangkörnyezetet teremt társai, elsősorban Chris Speed időnként (f)elszabaduló rögtönzései számára.
Mindeközben kis asztalomnál egy fiatal francia látogató sült húst falatozott zsírban forgatott burgonyával, ügyelve arra, hogy a tányércsörgés ne zavarja meg a figyelmet.
(Magyar Nemzet, 2013)